Hosszú évek óta próbáljuk visszahozni és erősíteni a magyar közéleti sajtóból szinte teljesen kikopó tárcanovella műfaját. A lap belsős munkatársai és a legkiválóbb hazai írók közül nagyon sokan vállalták azt a történelmi feladatot, hogy újra megszerethessük ezt a csodálatos műfajt.
MEGVESZEMAzért ez túlzás, hogy tényleg egész évben még a munka mellett szállítgassa a gyerekeket mindenféle felvételi-előkészítőre. Hogy mennyibe kerül, arról inkább ne is beszéljünk. És ilyenkor nem az van, hogy az apa, aki már régen lelépett a balfenéken, évente egyszer, néha kétszer látja a gyerekét, mert valahol az isten háta mögött van, mondjuk Ausztráliában, persze azt gondolja, hogy ez pont nem az isten háta mögött, hanem épp színe előtt van. Pedig mindenki tudja, hogy aki odaköltözött, arról egy életre le lehet mondani, mert valójában nincs. Ott, ebben a nincsben alapított családot vagy céget, mindegy, a lényeg, hogy hiába nőttek meg a költségek, egy petákkal sem ad többet. Sőt számára ez a felvételi csak arról szól, hogy a gyerek közeledik ahhoz az időhöz, amikor már egyáltalán nem kell fizetni gyerektartást. Tulajdonképpen most is megtehetné, hogy nem, senki nem tudná behajtani rajta. De ő fizeti, persze csak annyit, ami semmire nem elég, mert pontosan tudja, ez az egyetlen dolog, amivel az apai gondoskodást bizonyítottnak lehet tekinteni, aminek ürügyén évente egyszer, netán kétszer, amikor nagy nehezen hazavirágzik, kioszthatja a gyereket, hogy hogy helyes élni. Valamint elmondhatja, hogy nem magától menekült el az isten színe elé, hanem az anya űzte el őt, pedig ő egy jó házasságot akart fenntartani, erre lett nevelve is, mert a házasság meg a család nagyon fontos dolog, a társadalom alappillére. A mellékszereplők a történetben, akik különben akkor nagyon is főszereplőknek látszottak, az egymást váltó külső kapcsolatok tulajdonképpen csak kényszerből jöttek létre. A hiányt voltak hivatva pótolni, hogy az anya által okozott érzelmi űr miatt ne kelljen elválnia, ennek következtében a gyereket pedig elhagynia. Szóval az, magyarázta a gyereknek, hogy amikor mindez kiderült, akkor tényleg felháborító, hogy az anya a válás mellett döntött. Pedig ő mondta, hogy erről szó sem lehet, és hogy nem akar elköltözni, de hiába mondta, az anya ragaszkodott a váláshoz, egyszerűen hiúságból, mert nem bírta elviselni, hogy fenn akarja tartani a kapcsolatot az épp aktuális cicababával, ahogy az anya nevezte a szeretőket. Pedig ez a külső kapcsolat volt a házasságuk úgymond aranyalapja.
Az anya épp a gyerekét várta, mert nemcsak oda kell vinni, de el is kell hozni, s a közben lévő idő persze kidobott idő, mert mit lehet csinálni egy óra alatt a város túlvégében, kényszeresen sétálgatni legfeljebb, ha ez épp olyan hely, hogy van hol, meg telefonálgatni. Hiába van az, hogy az ő gyereke tök jól tanul, a központi írásbelit összeállítók és a középiskolák kiötlöttek olyan felvételiket, amelyeket kitűnő bizonyítvánnyal sem lehet megoldani. Nem, ehhez kell egy speciális felkészítő tanár, legalább matekból meg magyarból, aki begyakoroltatja a furmányos feladatok megoldását, amivel végül is el lehet érni, hogy a rendkívül leleményes és magas kreativitásigényű feladatok is szokványfeladatokká váljanak. Verseny van, ha az ő gyereke nem csinálja ezt, akkor mindenki jobb lesz nála, mert a többi gyerek fel lett készítve. Egyszerűen a rendszer hajtja bele ebbe a működésbe, ami persze senkinek se jó. És mindegy, hogy milyen osztatú iskolába jelentkezel, nyolcosztályos gimibe, vagy hatosztályosba, vagy négyosztályosba, csak annyi a különbség, hogy a négyosztályosok esetében mindenképpen dönteni kell. Ha szar gimi, akkor szar gimi, vagy persze van a szakmunkásképző vagy szakközép, mondjuk számítástechnikából, az nem is olyan gáz. Vajon kinek állt érdekében ezt kiötleni?
Az egész úgy van kitalálva, hogy tényleg mindenki kikészül, a szülő is, aki minden igyekezete ellenére reménytelennek látja, hogy a gyereke bekerül egy jó helyre,
mert azon a jó helyen már eleve bent van egy csomó protekciós, meg a már ott járók testvérei. Ezt respektálja az iskolák nagy része, még akkor is, ha az a testvér tök hülye, és adott esetben egy ilyen tök hülye testvér miatt kell majd az anya gyerekének olyan iskolába járnia, ahová épp annak a tök hülyének kéne. Az egész tele van korrupcióval meg szívatással. Érdemes volna, gondolta, ennek a dolognak a nemzetgazdasági kárát végiggondolni, hogy kontraszelekció, valamint a felvételiző gyerekek szülei ebben az évben bizonyosan képtelenek kiugró teljesítményre a munkahelyükön.
De nem elég pluszban tanulni, még kell olyan is, hogy motivációs levél, hogy mért akarsz ebbe az iskolába járni. Persze nem lehet olyan normális dolgot írni, hogy mert az anyukám ezt mondta, vagy mert közel van, vagy azért, mert ide jelentkezem. Dehogy, mindenféle faszságot kell összehordani a gimnázium nyújtotta tanulási és közösségi lehetőségekről. Ráadásul az anya írja, de olyan gyerekes stílusban, hogy azt higgyék a felvételiztetők, hogy a gyerek írta, de egy gyerek soha nem akarna ilyet írni. Persze ezt a gimiben is tudják, úgyhogy valójában a motivációs levéllel az anyát vizsgáztatják.
Minden elérhető és jónak számító helyet beírtak, meg pár gyengébbet is, hogy ha máshová nem, legalább oda bekerüljön. Majd ha meglesznek az írásbelik, eldöntik, majd akkor alakítják ki a sorrendet. Szóval ha háromszor próbálkozik egy gyerek a felvételivel, amire a magyar iskolarendszer lehetőséget biztosít, akkor három éve azzal telik, hogy lótás-futás a különtanárokhoz. De emellett azért a zenét sem hagyjuk abba, meg a sportot sem, meg azért legyenek családi programok is, mert van olyan is, hogy csonkacsaládi program. Különben ezeket azért sem szabad abbahagyni, mert egy csomó helyen ez is számít, hogy milyen színes egyéniséget kapnak az iskolák. Ó, zongora, nagyszerű, ó, oboa, az még jobb! Néha ilyen fura hangszer nyerő lehet, ha például van iskolazenekar, és épp hiányzik belőle az oboista. Talajtorna, légi bemutató, persze csapatjátékok, hogy látszódjék, ez nem egy magának való, antiszociális gyerek, hanem épp ellenkezőleg, egy vidám, közösségi ember, akire rá lehet építeni az évfolyam diákbizottságát, ha van olyan. Ja,
a hittanról ne feledkezzünk meg, mert ugye a listára felkerültek az egyházi iskolák, mivel egy csomó lett belőlük, s luxus volna azokat kihagyni.
Bár volt egy olyan kósza gondolata az anyának, mintha tanulta volna régen, hogy az állam és az egyház teljesen szét lett választva, már ki tudja, mikor, s az oktatás azért alapvetően állami feladat volna, a többit meg mindenki intézze a saját templomában. Igen, így tanulta, de jelenleg nem így van. Az apa is írt, hogy neki az egyházi iskola ki van zárva. Mire az anya gondolta, hogy neked egy nagy büdös lófasz a seggedbe, hogy belepofázol abba, hogy mit csinálunk. Tényleg azt hiszi, hogy a szaros pénzéért oszthatja nekem az észt.
Megvoltak az írásbelik, most minden gimibe el kell menni szóbelizni is. Meg van ez piszkosul szervezve. Szóval egy hétig szakmányban felvételiznek. Így mondja az anya, mert valójában ő is részese a folyamatnak. Milyen szerencse, gondolta, hogy az ő gyereke nem ideggyenge, ezt egy ideggyenge vagy pszichésen problematikus, netán sérült gyerekkel, akiből persze egyre több van világszerte, képtelenség volna ezt az egészet végigcsinálni. Épp az egyik egyházi gimnázium volt soron. Tulajdonképpen ez volt az utolsó a sorban, ha máshová nem is, ide biztosan felveszik. Nem olyan rossz, mondta az anya a szüleinek, hogy legalább olyan helyen lesz, ahol nem kell attól félni, hogy lilára festi a haját, mert felcsinálják egy drogos bulin tizenhat évesen. Azért ott mégiscsak nagyobb a biztonság. Senkinek nem árt, ha olyanok veszik körül, akik még meg tudják különböztetni, hogy mi a jó meg mi a rossz. A szülők helyeseltek. Persze, persze! Örültek az egyházi iskolának, bár ők nem jártak templomba, de tudták, hogy ettől a volt vejük biztosan agyvérzést kap, és valójában ez volt az utolsó kívánságuk az élettől, hogy az az ember tényleg egy életre tűnjön el az életükből. Haláluk után visszajöhet, ha egy súlyos agyvérzés után még képes Ausztráliából hazautazni, az már nem érdekli őket, meg addigra a gyerek is felnő, és utálni fogja az apját azért, mert elhagyta őt és az anyját, valamint hogy még ez sem volt elég, és jószerével teljesen eltűnt az életükből.
Az egyházi iskola egy jelentősnek számító budai gimnázium volt. A kislány, aki egyébként, főleg mert jövőre gimnazista lesz, már valójában nagylánynak gondolta magát, bement a terembe. Hirtelen meglepődött, mert a tanárokon túl ült ott egy papi ruhás ember is. Eszébe jutott a gyónás, amikor kiderült számára, hogy nem istennek gyón, hanem egy embernek, aki ott hallgatózik a másik fülkében.
Az anya idegesen járkált a folyosón. Az nem érdekelte, hogy vele mi van, ha, mondjuk, szemét a főnöke vagy valamelyik munkatársa, de a gyerek megpróbáltatásaitól teljesen kikészült. Ezerszer megnézte az óráját, felhívta egy barátját, akivel most úgy néz ki, hogy felmelegíthetik a már ezer éve kihűlt kapcsolatukat. A férfi végre elvált, és szüksége volt valakire. A motivációs levélre gondolt, meg arra, amit ő írt az iskolának, hogy elmagyarázza, hogy annak ellenére hogy az apa eltűnt, ő rendes katolikusnak nevelte a gyereket. És tényleg az is lett. Telefon elő, óra, üzenetek, levelek, hírek, idő, üzenetek, levelek, rendes katolikus, hittanra is jártak, hozott a plébániáról igazolást. Bár azért nem mindenben feleltek meg az elvárásoknak, a vasárnapi misét rendre elbliccelték, de jó fej volt a pap. Ez is a feladatuk, hogy rendesek legyenek. Kiről vegyen az ember példát, ha nem a papokról? Na nem azokról, akik, de mindegy, azokról az ügyekről majd a bíróság dönt. Telefon, idő, esemes, levél, hírek. Nyílt az ajtó. Végre.
A gyerek olyan fehér volt, hogy nagyon látszott az arca a sárga fal előtt. Mi történt? Az anya majd összerogyott, mi az isten történt, ez nem egy katolikus iskola?
Hogy jöhet így ki az ő gyereke, és egyáltalán bárki gyereke, bár valójában kizárólag a sajátjára gondolt. A gyerek szédelegve közeledett az anya felé, aztán a nyakába borult, és zokogott. Mi volt, kislányom, mi volt? Volt bent egy pap bácsi. Hát persze, a gyóntatószékben is van, pedig ott elég lenne Isten is, hát hogyne lenne itt, egy egyházi iskolában. A gyerek tovább zokogott. És, kérdezte az anya. Ő is kérdezett. Mit, kérdezte az anya. Hogy mit ünnepelünk pünkösdkor. Az anya nem tudta. És nem tudtad? De tudtam. Hogy akkor szállt le a Szentlélek az apostolokhoz. És akkor mi volt a baj? Elkezdte, hogy még mit, még mit, és nekem nem jutott eszembe semmi. Mért, még mit? Ő is azt hajtogatta, hogy még mit, na, még mit? Nem tudom, mondtam, és akkor azt mondta, hogy viszontlátásra, én meg mentem kifelé, amikor utánam szólt, hogy katolikus gimnáziumba jön, és azt sem tudja, mikor van a keresztény egyház születésnapja? Az is akkor van, kérdezte az anya, és simogatta a kislány haját. Hülye, szemétláda. Rohadjon meg, ilyeneket mondott. Hogy nézett ki, kérdezte, mintha ez számítana. Öreg volt, mondta a kislány, tiszta ránc, meg csúnya is. Biztos, mondta az anya, ő is akkor született. Mikor, kérdezte a lány. Amikor a keresztény egyház. Pünkösdkor. Tényleg marha öreg volt, mondta a kislány, és elég szarul nézett ki. Kétezer évesen az ember már nem nézhet ki jól, mondta az anya, és akkor a kislány elkezdett nevetni, és az anya is nevetett, így mentek át az iskola udvarán, összefutottak egy osztálytárs anyukájával, aki látta ezt a nevetést, de kurva jókedvetek van, gondolta, meg hogy ezt a gyereket biztosan felvették.
Holott nem.
(Borítókép: Komka Péter / MTI)