Emlékirat a nyárról

Fárad a nyár. Szürke kikötőkben megkopott szeretők lopnak augusztusvéget télre. Zsebre vágják titokban. Újkenyér-illatot ígérek fázós holnapokra, de ma még itt vagyunk, Isten nekünk sírja tele a Balatont.

Ez az én hazám, göröngyös utak, sárgolyóvá gyúrt nappalok eső után. Öreganyám pergamenbőre, kék erekben vérsodorral úszó ősök. Új levegővétel minden nap, elképzelt boldog órákból merített erő. Kasba gyűjtött könnyek folynak le lábam szárán, fogd fel tenyereddel. Ez az én hazám, érett kalászból font szerelem, dúsan termő szőlőfürtök, aranymazsola kalácsban, nagyanyám eres keze dagasztja a jövőnk. Kisgyerek fejbúbján szőke tincseket becéz a balatoni szél. Anyja mellén talál megnyugvást ma éjjel. Ez az én hazám, szeplőtelen szüzek országa, csillagok pettyezik boldoggá haldoklók lelkét. Legyél te vigaszuk, szeretője szeretetleneknek, gyámolítója betegeknek, szentségtelenek megszentelője. Ez az én hazám, betonkalitkákba szomorodott hétköznapok, aszfaltra ragadt, megtaposott emlékek. Semmibe futó utak képzelt utazóknak, végtelenben pörgő, soha ki nem mondott szavak. Városok szürke fátyolban, násztáncot járó gondolatok odaátról, gyöngyök disznók elé vetve, szárazra szikkadt méhe özvegyasszonyoknak. Ez az én hazám, lángosaranya napkorong az égen, ég kékje csorog a Balatonba. Dombok lankái zöld bársonnyal terítve, háztetőkből, templomtornyokból, utakból összevarrt kisvárosok. Piros alma dús nedve csorog könyökömön, tedd el télre a mai napot. Dunsztold be, tartsd melegen jövő nyárig. Tartósítószer nélküli tartós érzelem, anyádtól tanult recept szerint, csipet szorongás apádtól örökölt magányodban. Napraforgó-hadsereg az út mellett, százig számolod hibáid, imádkozol, de már elfelejtetted, kihez. 

Ez az én hazám, pergő búzaszemek a malomkövön, őrölt kávé importból, emberek vadidegen otthonokból. Karantén vírustagadóknak, külön élet minden hitetlen megtérőnek. Templomok fehérje havazik holnaptól, betakarja a befagyott életeket, korcsolya élén piruettezik egy magas, barna lány. Közönség kéne tegnapról, taps mindenkinek, aki lekottázta múltját. Jézus-lakodalom borrá változtatott vízzel, szóval, ami csak a miénk, áldás halott apánktól, fentről, áldás, hogy ne áldás nélkül szeresselek. Kárhozottak, elátkozottak, elásott, bomlásnak indult titkok. Tűzben égő, szenvedélytől hajtott kárvallottjai a mindenségnek. Ez az én hazám, csendes és megtört, százéves veszteségeket cipelő öregasszony, szerelmet temető szűz, totyogó gyermek, megfogant gondolat egy várandós nő koponyájában. 

Tüzet rakok, és hallgatom, ahogy a fa pattog. Felettem tágul a tér, két kéz széthúzza a plafont. Híznak a csillagok, darabokra szakad az ég huzatja, kiperegnek a szépek és a csúnyák, beszeplőzik testem egynyári igazsággal. Megmártózom benned, kékre fested minden gondolatom, hogy elrejthessen az ég. 

Memoárt írok a nyárról, klaviatúrámmal kipötyögöm azt is, amit eltitkolnál. Csak te olvasod, te érted apró rezdülését a lelkembe ültetett húroknak. Implantált szeretet, de az enyém. Ez az én hazám, az én földem, otthonom, még ha műanyag is olykor, vagy bérelt. Memoárt írok a nyárról, benne leszel te és én, meg még valaki, akiről csak ritkán beszélünk. Benne lesz az illat, az íz, sárgája a kukoricacsőnek, zöldje a nádnak, aranya a búzának, barnája a ropogós kenyérnek, pirosa a meggynek, kékje a tónak, feketéje a földnek. Benne lesznek a meztelen gyerektalpak, a hajókürtök, a biciklicsengők a hátunk mögül, a pórázról jött csaholások, a kacagások és anyám sóhaja, hogy talán utoljára látta a Balatont. Írj te is memoárt a nyárról vagy rólunk, a sirályokról, fesd le, ahogy átjár a szótlan szó. Emlékezz meg nem élt emlékeinkre, közösen át nem élt utazásokra, júliusi kánikulára valaki mással, a dinnye zamatára számban, egymástól távol töltött gyerekkorunkra, halott anyádra, halott apámra. Keresem a megígért ígéreteket, csak ennyi kell a nyárutón, meg néhány emlék és egy füzet az emlékiratnak. Vagy számítógép üres memóriával, üres koponya beültethető csippel, bővíthető kártyával, hogy minden formátumot biztosan eltároljon. Mert ez az én hazám, ez is benne van, az együtt levés hiánya, a hiányod, a kettő összege és különbsége, szorzótábla magányosoknak, osztás bizonytalanoknak, magasabb rendű műveletek mindenkinek, aki keresi a szakadékba vetett, fel nem tett kérdéseket. Szavazz rám! Jobban teszed, ha nem kutatsz, nem nézegetsz a Facebookon, nem kérsz költségtérítést a túlvilágra. Megtelt a nyomtatvány, nincs költség-visszatérítés rapid mennybemenetelhez. Készülj az utazásra – a nyár nyaralásra való, így mondta nagymama, és neki mindig igaza volt. Nekünk a nyár másodpercnyi megálló két felütés között, szándékos csúsztatás, figyelemelterelés. De jó ez így, megszoktuk, ne szánakozz, ne adj alamizsnát! Memoárt írnék a nyárról, de nem gondolok semmire, rád sem, pedig rád mindig szoktam, főként elalvás előtt, vagy ha nézem a Balatont. Hullámok táncolnak a part felé, kacsák imbolyognak. Ilyen illatos még sosem volt a nyár, sosem ringatott úgy, mint most szerdán – vagy péntek volt, nem emlékszem. 

Ma apámat keresem minden elcsuklott szóban, a tölcséres fagyi ízében, a rózsaillatban az alsóörsi sétányon. Kutatom, hová tűnt tavasszal a kórházi ágyról, merre vitte utolsó sóhaja. Nyáron már égi szalmakazlak tetejéről nézett, büszkén szólt a szomszédnak: az én lányaim, nézze csak, hogy megnőttek. Teletöltöm poharam jófajta csopaki borral, apámra koccintunk, hogy jó ember volt, még maradhatott volna velünk a nyárban, már csak egy hónap lett volna hátra. Ritkán járok a temetőbe, messze van, de mindennap imádkozom, hogy bocsásson meg mindenért, amit ellene tettem, és hogy jóvá tehessem, s ne kövessem el újra és újra. Apámat keresem a nyárutóban, bámulom a Balatont, fehér vitorlák viaskodnak a széllel, Isten közben ezer aranytűvel szurkálja a vizet. Vagy égi gyémántot zúzott porrá apám, s azt szórta szanaszét a világra. Ha tényleg memoárt írok a nyárról, benne lesz apám is, senkinek nem árulom el, hogy csak egy hónap hiányzott volna. Még magamnak sem. Melléfekszem az ágyon, megfogom szikkadt kezét, és bocsánatot kérek mindenért. Akkor talán marad még cseppet.

Ez az én hazám, benne van minden, amit az ember kívánhat, még ha kicsiben is, olyan kicsiben, hogy messziről nem is látható, s ha összegyúrnám, beleférne egy gyufásskatulyába. Az apró dobozt zsebre vágnám vagy betenném a hátizsákomba, és mindenhová magammal vinném. Mindenkinek megmutatnám, ez az én hazám. Ilyenkor piros lenne az arcom az izgalomtól, és büszkeség töltene el. Aztán leülnék, és várnám, hogy lépcső épüljön a mennyországig, ahová mind felmehetnénk, ha eljön az idő. A lépcsőt Szent Istvánról neveznék el. Mindenki örülne, és nem lenne koronavírus, vagy ha igen, keresnénk egy rég kiszáradt kutat, vödörbe raknánk a vírust, és beleeresztenénk a sötét mélységbe. Lefednénk a kút tetejét, és mindenki boldogan élne, amíg meg nem halna. Ez az én hazám, ahol ma melegebb a nyár, mint húsz éve, ahol azt lessük, megáll-e a Golf-áramlat. Ahol pelyhes szürke kölyökhattyúkat bámulok a Balatonon, miközben azon sopánkodom, megint emeltek a lángos árán. Aztán hasra fordulok a pokrócon, és egészen közelről nézem, ahogy egy ikerpár lassan eltotyog előttem. Már készülnek a hangyák az őszre, hosszú sorban vonulnak a kukától a fa tövéig. A tücsköt nem látom, tán tényleg láblógatva muzsikál. 

Szeretnék egy házat, szép fehérre meszeltet, gádorral, szilvafákkal, lenne benne egy óriási eperfa is, mint nagyanyámék kertjében. Ha oda mennék, mindig nyár lenne, augusztus utolsó hete, tudnék ünnepelni és örülni annak, hogy magyar vagyok, és ezzel nem vagyok egyedül. 

Holnap hímzek egy terítőt, fekete anyagra fehér galambokat párban, énekelek közben, és akkor sem sírok, ha szeretnék. Te nézed, ahogy leterítem az asztalt, megsimogatsz, és azt mondjuk, ez a nyár mégiscsak szebb volt, mint a többi. 

(Borítókép: Vitorlások és hajósok pihennek egy balatoni kikötőben 1954 nyarán. Fotó: Vadas Ernő / MTI)