A diótörő szoknyája

Mikor anya gyerek volt, egy kisváros utolsó utcájában töltötte a téli szünetet. Sok testvérével élt otthon egy lakótelepi lakásban, ezért gyakran lerakták őt a nagyszülőkhöz vidékre. Hosszú, kockaköves úton húzták haza nagyapóval szánkón a karácsonyfát, azon mindig díszek voltak, már az erődben messziről csillogott, csengetett és szikrázott. Baltát is vittek. Gézt, ha rosszul ütne, bekötik a sebet. Baktattak. A Csipke utcán mentek fel, a síneknél kellet elkanyarodni, ott volt a gyér, gyantás fenyves, a gépgyár után. Apró tövek, cserjék, levágott, ellopott csonkok. Vadon nőtt törpefenyők, ezüst tűlevelekkel, havazott. Mikor hazaértek, nagyapó elővette a diótörőt. Megkocogtatta a fa kampót hátul, ellenőrizte a szájában a rugókat, ha nyikorgott, beolajozta. Ha letört egy darab tavalyról, ragasztott újat, sárga, dohányos, szőrszagú ujjaival simogatta a bábut. Öreg vizslájuk is volt, aki lihegve, botladozva szaladt utánuk, vagy nagyapó lába között feküdt az asztal lábánál. Egész nap tátva volt a szája, hogy hűtse magát.

A diótörő nyelve élesen előre nyúlt, a fogazata oroszlánszilánk, szőrpamacs lógott a szemöldökén és az állán műanyag vattából. Nagyapó hozatta Ottó barátjával az endékából. Erőből kellett nyomni és bármit összeroppantott az állkapcsa, akár a dunai hódok harapása, kibírta volna a legkeményebb erdőt, egy egész nyárfasort kidöntött volna. 

Mikor nagyapó szegény volt, mert nem dolgozott, elesett a motorral és gipsz sínbe tették, aztán meg sokat ópiumozott, akkor beadta a diótörőt a Zálogházba Mara nénihez, a vérszívóhoz – ahogy ő hívta, és ilyenkor mindig dobbantott egyet. Csóválta a fejét, kacsintott mandula szemével. A boltját dupla rácsba csomagolta, félt a rablóktól. Bögyös Mara néni, aki annyit eszik a sok zálogpénzből, hogy szétgurult rajta a pongyolája, legalábbis ezt mesélték nagyapónak a barátai az állomáson az ivóban, hogy már alig van rávaló ruha. Pestre jár a molett osztályra, de már azt is kinőtte a Nagyszájúmara. És mikor nagyapó végre kiváltotta, nem hitt a szemének: a diótörő szoknyát kapott. A Mara meg is magyarázta, de nagyapó faképnél hagyta, hiába tette az agyát. Mert uzsorásnő.

Most ők kettesben nagyapóval a diós bejglihez előhúzták a szárítózsákokat a padlásról. Ott tárolták az ősszel összegyűjtött gesztenyét egy farúdon szövetzsákban, a barna mákot és a diókat. Gesztenye nem sok maradt, mert elvitték a gyógyszerészek, mamó eladta nekik kétszáz forintért a két kerti fa termését. Mamó begyúrta a tésztát, megnyújtotta, görgette a sodrófával, amivel a téli legyeket hessegette és a poloskákat. Aztán órákig sültek. Kalácsot is gyúrt, karácsony másnapjára, reggelire, kockacukorral.

Nagyapó, miután beolajozta a szoknyás diótörőt, amit a Vérszívó Mara tűzőgéppel odatapasztott, azt mondta hetykén, na, most már lehetett roppantani, törni, zúzni! Igen, ropogtatta a harapós száj a diókat, koppant a szoknyás fabábu, félelmetes harapásokkal. Tedd oda a hüvelykujjad, kiáltott a sok pálinkától nagyapó, és én odatettem, reszketve, sőt, kissé remegve kuncogtam, mikor nagyapó óvatosan rátört. Képzeletben megroppantott. Ez a szoknyás torzó sokkal ijesztőbb volt, mint az eredeti.

Akkora valótlanság és piszkos képzelet, amitől még jobban remegtem, mint máskor a karácsonyi bejglizéseken. A merő gonosz arcát láttam benne életre kelni, aki felfal. Kértem a papát, hogy szaggassuk le róla a ruhát, hozzon egy kalapácsot. Maradjon csak katona ez a diótörő. Vörös felöltőben. Nagyapó lefogta az asztal sarkába a fabábut és végig kihúzogatta a szögeket, amíg le nem szakadt róla a Vérszívó Mara szoknyája. Mindannyian megkönnyebbültünk. Kisült a bejgli, nagyanyó megitta a Kőbányai sörét, bekeverte a püspökkenyeret, én végre kinyalhattam a vaníliás tányért.

Későre járt, jó sötét lett. Korom sötét, csillagok és hold nélkül. A templomig bizony sokat kellett gyalogolni, a kastély egyik oldalkápolnájában voltak ilyenkor a titkos misék. Mamó gyertyákat tett egy nejlonzacskóba. Minden adventkor templomba vitt. Egy gyertyát gyújtottak az oltárnál, a szokásos öt család volt ott, a két púpos néni az Alvégről, és három a kastély melletti Ady utcából, régi felvigyázók, intézők, nem urak, csak urakkal élhettek, mert az orruk feljebb volt, mint a homlokuk, ahogy a diótörőknek. Beültek a hideg padra, egy sovány, csontos férfi szamárháton vonult be Jeruzsálembe. A koszorúra négy ezüstgyertyát tettek, szalagot. Lefújták hóporral, dió és toboz díszítette. Hazafelé a pap segédei vittek a betegeknek is. Mikor eltelt a négy szokásos vasárnap, megszületett a Kisjézus. Óriási, lila csecsemő, harmadnapon fiúvá érett, alkonyodott és nemsokára keresztre feszítették. 

Mamó néha rángatózott hazafele, mert a pap több pálinkát adott, büdös kommunisták, még a földre is köpött egyet, ezt vagy háromszor elmondta. Szerencsére visszafelé jó rövid volt az út, odafelé örökkévalóságnak tűnt.

Mikor otthon voltak, a mamó adott neki kukorica csumát. Három bábut faragott, szalmával bélelte a tyúkólat, oda rakta be Józsefet, Máriát és a csecsemőt fásliban. Arra vigyázott egész éjjel, nehogy megegye ezeket is a német Diótörő. Márpedig Mamó mindig mondta, hogy vigyázzon, ha a németek egyszer újra visszajönnek, nagyon sokan lesznek és megesznek minket megint. Jól megropogtatnak? Naná! Aztán élhetünk a pincében.

Szenteste, mikor az angyalok leszálltak, és a három királyok látogatása is véget ért, eltűntek a babák. Soha nem derült ki, hol végezték, Mamó lehet, hogy kivitte a ponttyal együtt a macskáknak, vagy Nagyapó velük gyújtotta be a cserépkályhát, mert a kukorica csutkája jól égett. A diótörő bezzeg ottmaradt a kredencen. Várta, kibe lehet még beleharapni, kit lehet felfalni, az emberevők nyugalmával. Megszólalt a Mennyből az angyal, mamó énekelte, nagyapó dülöngélt. Repültek a csillagszórók. Az ablakból lehetett látni, ahogy a hópelyhek angyalokat szállítanak, megszállják a háztetőt, a csatornát, a párkányokat, a farakás peremét és befújják jóságporral.

(Borítókép: Kiss Noémi)