Áldott kóla, áldott chips

Bejött hozzám a börtönbe Zsoffa néném, és mesélte, jaj, csodás volt, István királyunk jobbját körbehordozták az utcán, el se képzelem azt a tömeget, ami ott vonult, furakodott, egyenruhások, mint régen a csendőrök, népviseletesek, tarka, keményített szoknyákban, pártával a lányok, lovagok vitézi ruhában, papok, szerzetesek, apácák, szépen, gangosan, mint az Operában vagy egy filmforgatáson. Nagy aranyköpenyekben, süveggel a püspökök, Jézus vérébe mártott bíborban az érsekek, és az a rengeteg nép mindenfelől, elöl, hátul, jobbra, balra. Lépni sem lehetett. Zsoffa néném már hajnalban a vonaton ült, összehajtható kisszékkel és rántott húsokkal felszerelkezve, őt nem fogja levágni a sok mocsok pesti kereskedő, ért ám a pénzhez, meg tudja fogni, ha nem fogják, elgurul, ha elgurul, meg nem áll, ha meg nem áll, sehol sincs, és ha nincs pénz, jaj nekünk! 

Zengtek az énekek, ah, hol vagy, magyarok tündöklő csillaga, és vonult mindenki, mint egy eleven Duna csupa emberekből, amelyik kifutott a járdára, az utakra, és elöntött mindent, mint régen az igazi folyó, amit a házfalra rajzolt emléknyilak mutatnak: AZ 1879. MÁRCIUS 12-DIKÉN BETÖRT ÁRVÍZ MAGASSÁGA. El sem hinné az ember, ott, a kutyapiszkos aszfalton, ahol máskor nyikorognak a trolik meg a villamosok, most a rendőrök lezártak mindent, hogy körbehordozhassák azt a régi-régi, összeaszalódott jobb kezet, és közben 

Nem is gondolnám innen, ahol be vagyok zárva, mennyi sisakos, bringás ételhordó karikázik az utcákon, hozzák-viszik azt a ménkű sok pizzát meg hamburgert fel-alá a városban, beszövik az egészet, mint egy pók, és képzeljem el azt a futárt, akit a Szent Jobb megáldott, mert véletlenül arra hajtott, és ráspriccelt az áldás, mint a szenteltvíz. És attól fogva viszi, és ahova csak betér, otthagyja az áldott kólát meg az áldott ajándékchipset, és milyen egyszerű lenne, a Jóisten megtehetné, hogy minden otthonban, ahol kibontják ezeket, szétáradjon a béke, rút bűneinket jóságoddal född be, és nem lenne veszekedés, egymás nyírása, nem perelnének a feleségek meg az anyósok, nem vernék a férjek az asszonyokat és a gyerekeket, nem tolnának ki egymással a tesók, a szomszédok nem öntöznék Domestosszal a másik virágait, a főnökök nem nyomorgatnák a beosztottakat, és a beosztottak nem ütnék legszívesebben a főnököt egy irodai székkel, amíg csak mozog, hanem mindenki örülne a maga munkájának, és mindent meg lehetne beszélni. Bolond öregasszony vagyok, mosolygott Zsoffa néném, de az lenne ám csak a jó világ, nem? 

Ezen elgondolkodtam én is, beugorhatna a szent jobb kéz egy körre ide, a böribe is, jól meg lennének áldva vele azok, akik vasakból késeket csiszolnak, hogy szúrkodjanak vele. Meg azok, akik a vécébe nyomják a másik fejét fulladásig. Meg azok, akik körülállnak valakit, míg ketten-hárman eszméletlenre verik, aztán szépen feloszlik a banda, és ott marad vérben egy mozdulatlan test. Meg azok, akik lefognak valakit, hogy a másik nőnek használja, és addig használnak nőnek valakit, míg fel nem köti magát. És akkor csak foci lenne meg kosár meg pingpong meg súlyzó, meg sakk meg kártya meg tévénézés, meg akinek van mobilja, kölcsönadná a többinek, meg hülyülnénk, meg viccet mesélnénk, meg vállakat paskolnánk, meg az ebédlőben nem elszednénk egymás kajáját, vagy teleöntenénk sóval, vízzel, hanem osztoznánk azzal, aki éhesebb. Meg mindenki felolvasná a verseit, mert itt mindenki verseket ír, ÉDESANYÁM, DE MEGBÁNTAM ÉN AZTAT, HOGY A FIAD GAZFICKÓ LETT, SIRASSAD!, csak szégyellik, van, aki a retyó melletti falra kapargat rímelős gusztustalanságokat egy szöggel, végtelen türelemmel. 

De hát idő, az van itt benn, én élvezem is, lehet sokat nézegetni a legyeket, mennyit összefésülködnek, komolyan, mint egy buliba induló szépfiú, csak simítják újra meg újra a két lábukkal a fejüket, meg azt a hatalmas gubószemüket, ami úgy kidülled, mint Pesta bátyámé, amikor már sajnos nem annyira volt magánál, ki akart lépni magából, pedig csak egy picit löktem bele az üvegbe véletlenül. Úgy lenyalják azok a kis legyek a nem létező hajukat, mint az a négy srác, akik miatt idekerültem, akik

Ne mindig arra a sajnálatos esetre gondoljak, mondja Zsoffa néném, nézzek előre, fiatal vagyok, ő keres orvosokat, már ígértek neki szakvéleményt, hogy kimehessek a világba, legalább házi őrizetbe, ő majd vigyázna rám, jó magaviseletem van, ha nem számítjuk idebenn azt a srácot, aki felidegesített, és véletlenül súlyzó volt a kezemben, és ütöttem, mint Rocky, jobbésbal, balésjobb, leverlek, mint a zápor. Nem fért a bőrébe. A vére is kiömlött belőle.

Zsoffa néném mesélte, ahogy lengett-lobogott az a sok Mária-zászló, szebbnél szebb hímzett templomi lobogók, mennyi öltés van azokban, te jó ég, mennyi öltés, hány asszonynak mennyi ezer könnye, örömpillanata, hányszor szúrták meg az ujjukat, gyűszű ide vagy oda, ékes virágszál, hozzád esdeklünk, hímezték a sok színes virágot meg cirkalmat meg kacskaringós betűt. Egy-egy zászló egy évig is készült, bele vannak varrva nyarak, telek, jó termés, rossz termés, ropogós hóban éjféli misére menetel, nyomorúságos rőzsegyűjtés az erdőn, leölt disznó visítása, hogy éhen ne vesszünk a hideg napokon, végenincs kapálás a mezőn, mikor feketére süti a bőrt a kegyetlen nap, összebújás aratás után kipirultan, kazlak tövében, zokogás, mikor nem akar eleget szopni az a gyerek, és az anya ott erőlteti az éjszaka közepén, hullafáradtan, tehén fejése, kutya etetése, kisbárány születése, újbor pezsgése. 

Hány asszony szeme világa, beleveszve azokba a zászlókba, nézett el sehová, valahová, mindenhová Zsoffa néném. Nagy lyukat nézett az időbe, és azon a lyukon át láttam, ott állnak Pesta bátyámmal kisuvickolva, fiatalon, fekete-fehéren, ahogy a lakás falán lógó képen. Legalább ezerszer bámultam a legyeket, ahogy mászkálnak azon a fotón, megszagolják a Pesta bátyám gomblyukában a szegfűt meg a Zsoffa néném koszorúján a virágokat, üdvözlégy, Mária, mondja szem és szív. 

És nem is képzelem, pirult ki az izgalomban Zsoffa néném, hogy voltak ott ilyen szép, magas, erős fiatalemberek kopaszra nyírva, szakasztott, mintha engemet látott volna, azok is úgy néztek ki, mint Rocky, és úgy is futottak biztos, bal-jobb, bal-jobb, és úgy is gyakorolták az ütést, jobbésbal, balésjobb, ahogy az edzőbá mondta. És fekete öltöny meg fekete nyakkendő volt rajtuk, fehér inggel, csuda elegánsan festettek, és egy kis fekete csibor vagy mi volt a fülükben, azon keresztül beszéltek egymással, és napszemüveg, hogy senki se lássa, merre cikázik a szemük, de ők mindenkit lássanak a cikázó szemükkel. És már úgy elképzelte a Zsoffa néném, ahogy ott mennek az egyenruhások, meg a TATA, MISKOLC, KESZTHELY, IPOLYSZENTLŐRINC táblákat hordozók, zeng a téged rendelt jó anyánknak az Isten fia, én meg elegánsan, fénylő cipőben, magasan és erősen kísérem a Szent Jobbot, és nem engedem, hogy baja essék, mert aki rátámad, annak velem gyűlik meg a baja. 

És képzeljem el, hogy a Pesta bátyámat is látta ott, a menetben, már nem csak éjszakánként sertepertél a lakásban, húzza ki a fiókokat meg töri össze a tükröket meg húzogatja a függönyöket. Ott ment a menetben, nem mondaná Zsoffa néném, ha a két szemével nem látta volna, még meg is fordult az öreg, rákacsintott, mint régen, ha valami disznóságot akart mondani, de csak nem tett volna olyat ott, abban a szent tömegben, az a szürke öltönye volt rajta, amit már beadott Zsoffa néném a máltaiaknak. Aztán felszívódott a Pesta bátyám, mint a hajnali köd, de nem sántikálhatott rosszban, ha egyszer épp ezen a napon tért vissza ebbe az árnyékvilágba, Uram, irgalmazz. 

Különben jól van, sőt nagyon jól, az én Zsoffa néném, csodák csodája történik, nem verik már agyon a tyúkjait, nem tapossák ki a veteményét, nem kenik be trágyával meg csirkevérrel a falait, ablakait, kerítését, sem a járdáját. Sőt, eljöttek hozzá barátsággal, békességgel, Gergely atya kíséretében a négy fiú szülei, akik 

Talán az én barátaim segítettek ebben is, akik az Imi barátom barátai, és akik mostanában sokszor eljönnek hozzá kávézni, nagyon szerethetik a kávét, és Zsoffa néném nem sajnálja tőlük, bevásárolnak a TESCO-ban tonhalat meg csirkecombot meg camembert sajtot meg mindenfene drága dolgokat, több szatyorral, és nem engedik kifizetni, mondják, az a Rocky gyerek a börtönben nagyon rendes srác, mi az ő Imi haverjának a cimborái vagyunk. És majd segítenek Zsoffa nénémnek egy kisboltot nyitni, ahol csak úgy dől a tiszta pénz, hiszen messze ide a piac meg a nagyáruház, az utcabeliek biztos ideszoknak, Zsoffa néném ismer mindenki, és őt is ismeri mindenki, ősidők óta itt lakik, minden környékbeli gyereknek ő horgolta a sálát, sapkáját, kesztyűjét, egy ilyen kisbolt, az biztonságos kis üzlet, lesz mit a tejbe aprítani, nekik olyan könyvelőjük van, akinek még az adóhivatal is előre köszön, kalaplevéve. Zsoffa néném sosem akart kisboltot nyitni. De hogyan mondja meg nekik? Mikor annyira kedves emberek, annyira sokan vannak, annyi mindent hoznak, hogy már zavarba esik. 

Ha beleesik a zavarba, remélem, nem üti meg magát. Mondtam, hogy az Imi tényleg nagyon ügyes, ministrálás előtt szoktunk beszélgetni itt, a börimisén, mutatja nekem egy kezén az ujjait, számoljam meg, egy-két-há-négy, aztán megint mutatja, számoljam meg, de már akkor egy-két-há-négy-öt, sose tudom, hogy csinálja. És a boltra ő is azt mondta, tiszta pénz, olyan tiszta, mint a tisztaságos Szent Szűz, egyet se féljünk!

(Borítókép: Dan Kitwood / Getty Images)