Winnetou és a sápadt arcú pestiek

Kora reggel, amikor még lábujjhegyen járt a nap, Winnetou nagyot nyújtózva felült, majd ugyanazzal a mozdulattal kipattant az ágyából. Friss mosoly bujkált a tekintetében. Egész éjjel úgy aludt, mint a bunda. Hosszú idő után először. Nem hallotta a szomszéd szobából ritmikusan előtörő lihegéseket, a csaptelep böfögését, de még a nyitott ablak párkányára merészkedő kíváncsi galambok burukkolását sem.

Mindössze egy szemeteskocsit, egy szedelőzködő motoros ételfutárt és két bizonytalan járású férfit látott. Ma is meleg lesz, gondolta, és becsukta az ablakot. Felkapta rojtos szélű, apacs mintás hacukáját, belebújt a mokaszinjába, a legszükségesebb holmijait belecsúsztatta vászonzsákjába, végül tomahawkját a derekára szíjazva ruganyos léptekkel elindult a város felfedezésére.

Sam Hawkins fizette be erre az útra, afféle búcsúajándéknak szánta a nyár végi városlátogatást. Arrafelé széles a folyó, hatalmasak a paloták, szőkék a lányok, és olcsó a paróka, mondta neki a jó öreg Sam, amikor átnyújtotta a repülőjegyét, a szobafoglalását és egy kisebb köteg gyűrött dollárt. Ott ennyi is elég lesz, tette hozzá, és különben is tudsz te magadra vigyázni.

A kapualjban egy ember ácsorgott. Őszülő, penészes szakálla ide-oda mozgott, orrát megpattant hajszálerek hálója szőtte be. Ahogy közeledett feléje, az ember összébb húzta magát a bőrében, és félrehúzódott.

– Jó reggelt, sápadt arcú testvérem! – köszönt rá szinte kedélyesen. Az ember hümmögött valamit, majd az orrát kezdte turkálni. – Meg tudnád mondani, merre induljak el, ha dohányt vennék a pipámba?

Az ember megütközve nézett rajta végig. Sok őrült jár errefelé, na de ilyen maskarában!

– Jobbra megy, aztán megint jobbra, végig a Kertész utcán. Az egyetlen üvegajtó, ami el van sötétítve. Meg fogja találni.

Winnetou meg akarta őt ölelni, de mint akit darázs csípett meg, úgy ugrott hátra az az ember.

– Jó, jó. Legyen szép napod – szólt Winnetou, és hibátlan fogsorát hálásan kivillantva gyorsan a jelzett irányba fordult.

A Kertész utca addigra már éledezett; a hamar felforrósodó aszfalt arra kényszerítette a boltosokat, zöldségeseket és más kiskereskedőket, hogy kora reggeli teendőiket a szokásosnál is hamarabb végezzék el. Annyira azért nem siettek, hogy ne vessenek egy csodálkozó pillantást Winnetoura, az első apacs turistára, aki széles mosollyal lépdelt el mellettük az utca árnyékos oldalán. Kitűnő szaglásával már messziről megérezte az átható dohány illatát, és úgy állt meg a besötétített üvegajtó előtt, mintha mindig itt vette volna a pipadohányt.

– Aztán mit keres az úr? – dörrent rá a szomorú képű eladó, miközben egyik kezét a pult alatt tartotta.

Winnetou körülnézett, van-e még rajta kívül más is a szűk helyiségben, de nem volt.

– Pipadohányt vennék, a legjobb fajtából.

– Peterson jó lesz? Csak nálam kapható. Nincs aromásítva.

– Tökéletes. Dollárral fizethetek?

– Ha maga nem egy hibbant ellenőr, azzal fizet, amivel akar.

A körút sarkán, a Habakuk bár előtt csődület támadt. Két férfi és két fiatal nő meghitten ordibáltak egymással, mialatt a nagyobb darab megragadta az egyik nő haját, és szitkozódva húzta egy kapualj felé. Amikor Winnetou odaért, már többen körülállták őket. Ki ennek szurkolt, ki annak, de végre történt valami érdekes a nyár vége fülledt unalmában.

Winnetou közelebb lépett, felmérte a helyzetet, és udvariasan elkiáltotta magát:

– Kedves rézbőrű testvéreim! Hagyjátok abba! Nem fordulhattok egymás ellen. A béke és szeretet a mi igazi erőnk. – Ekkor megállt a levegő. A nagydarab elnyűtt alak elengedte a fiatal nő fekete haját, a másik kettő kővé meredt, a bámészkodók pedig pisszenni sem mertek. Olyan csend lett, hogy a Habakuk bár ventilátorának zümmögését is lehetett hallani. – Hallgassátok meg testvéretek szavát! Egy vérből valók vagyunk, a béke és szeretet a mi erőnk!

– Na, húzzál innen a picsába! – ocsúdott fel a nagydarab elnyűtt alak, aki úgy nézett ki, akár egy képregényfigura, mert hatalmas válla, izmos karja és széles mellkasa ellenére több számmal nagyobb bermudájában hosszú piszkafalábak váltogatták egymást, amikor elindult Winnetou felé. – Testvéred neked a bohaúristen! – hörögte, és szájából harci gázok törtek fel. – Nem mondom többször, hogy húzzál innen, jancsibohóc!

Winnetou nem mozdult.

– Apám, Incsu Csunna arra tanított, hogy tiszteljem felebarátaimat és ellenségeimet, és soha ne ijedjek meg a saját árnyékomtól.

– Apád egy köcsög volt. Neked meg annyi! – vicsorgott a nagydarab elnyűtt alak. Bal kezében rugós kés villant, szabad kezével belebokszolt a levegőbe.

Villámgyorsan elkapta a késes csuklóját, hátracsavarta a kezét, majd egy fojtó mozdulattal a levegőbe emelte. Amaz kapálózott, akár a mézgába ragadt rovar, de hiába. Vasmarok tartotta.

Az incidensnek egy szirénázó rendőrautó fékezése vetett véget. Az intézkedő rendőrök nagyot néztek, amikor a puha, tiszta bőr indián öltözék alól előkerült Winnetou amerikai útlevele. Tanakodni kezdtek, mitévők legyenek, mégsem volna célszerű egy mindennapos utcai esemény miatt diplomáciai bonyodalomba keveredni. A helyzetet egy ellentmondást nem tűrő, dörgedelmes hang mentette meg:

– Ő az én vendégem, biztos urak! Kezeskedem érte, azonnal engedjék elmenni!

Mindenki a földöntúli hang irányába fordult.

Rettegett Ivána tornyosult előttük, pöttyös szoknyában, pöttyös napernyővel, fehér kesztyűben. Ha délután lett volna, még a napot is eltakarja, így csak kisebb riadalmat keltett. A rendőrök már ismerhették, mert tekintetük azonmód fátyolosabb lett az intézkedés foganatosításakor megengedettnél. Csupa test volt az egész nő. Ahogy közelebb lépett, még a körút is beleremegett. Melle az álláig felpolcolva, az ajka úgy piroslott, mint a málna, és apró menyétfogait időnként fenyegetően kivillantotta.

Winnetou még sohasem látott hozzá hasonlatosat. Nem lelkesítette a gondolat, hogy ez a hatalmas teremtmény vette őt pártfogásába.

Fél órával később a Rákóczi téri Csigabiga teraszán ültek. Három szék volt a szabad asztalnál. Winnetou ült az egyiken, Rettegett Ivána a másik kettőn.

Gyorsan rendelt is a nagy ijedségre.

– A fiatalembernek hozzon egy korsó jó hideg sört, én vodka-narancsot kérek. Illetve vodkát, lehet mindjárt dupla is, és legyen benne egy kis narancs, színezéknek.

Winnetou nem ellenkezett. Apja, Incsu Csunna azt is tanította, hogy jobb, ha nőkkel nem ellenkezik, máskülönben könnyen meggyűlik velük a baja. Winnetou emlékezett apja minden szavára.

– Mégis, mi járatban erre, szépfiú? Ne mondd, hogy egy közeli kalandparkban harcolsz az indiánok jogaiért. Tényleg ez a munkád? Vagy csak feltűnési viszketegségben szenvedsz, akárcsak én? Mesélj, megöl a kíváncsiság.

Winnetou egy hajtásra kiitta a sört, és ez bátorítólag hatott rá.

Töviről hegyire elmondott mindent. Rettegett Ivánában egy pillanatra felmerült a gyanú, hogy talán igazat is mond, de nem firtatta, inkább rendelt még egy rundot, és hozzátette, hogy írják az indián úr kontójára. Sejtette, hogy van pénze, mégsem akarta egyből megkopasztani. Persze, ha többet akar, mégiscsak férfiból van, azért többet is kell fizetni, mélázott magában, és feltűnés nélkül feljebb húzta templomi harang formájú, frissen vasalt, pöttyös szoknyáját.

A harmadik kör után előkerült a pipa. Szép darab volt, fényesre csiszolt kőfejjel, gyöngyhímzéses szalaggal. Lószőrrel ékesített szárát két kézbe vette, és büszkén felmutatta a családi örökséget.

– Uff! – szólt, és kijelentette, most elszívják a békepipát, ami örökre szól.

Rettegett Ivána szinte anyai szeretettel figyelte a feltörő füstfelhőn át, amint az ő szép indiánja hatszor beleszívott, majd hat irányba, felfelé, lefelé és a négy égtáj felé kifújta a füstöt. – Uff! – kiáltotta ő is, amikor rá került a rítus sora.

Később a barátokra terelődött a szó. Winnetou elővett egy féltve őrzött, megfakult képet. A jó öreg Sam Hawkins készítette, ő maga volt rajta és Old Shatterhand. Ivána egy darabig nézegette a képet, végül megszólalt:

– Én ismerem ezt az embert! Többször is találkoztunk, de soha nem volt nála puska.

– Az lehetetlen! – ingatta fejét az indián. – Old Shatterhand egy lépést sem tenne a Medveölő nélkül.

– És nem is így hívják. Hidd el, fiam, ritkán tévedek, és még elég jó a szemem, téged is hogy kiszúrtalak a tömegben. Ez a Kaszás Józsi! Minél többet nézem, annál biztosabb vagyok benne.

Winnetou nagyon izgatott lett. Évek óta hiába keresik a vértestvérét, nyoma veszett. Tüzes Szív és Szökkenő Szarvas bejárták fél Amerikát, de senki nem hallott felőle. Sam bácsi sürgönyöket küldözgetett mindenfelé, hiába. Közzétették a fényképét az újságokban, semmi nyom. Már azt hitték, meghalt, erre itt, a pesti flaszteren valaki esküszik rá, hogy ő az, igaz, álnéven. – Manitoura kérlek, vezess el hozzá! Örökké hálás leszek érte.

Rettegett Ivána rendelt még egy kört Winnetou kontójára, majd amikor megérkezett az ital, lemondóan legyintve beszélni kezdett:

– Megszerettelek, indián! És máris itt fogsz hagyni. Ez az én formám. Amikor az álmaidról meséltél, tudtam, hogy olyasmit keresel, ami itt biztosan nincs. De most olyasvalakit keresel, akit én a saját szememmel láttam többször is, amikor az anyámat látogattam kétnaponta egészen a haláláig.

– Hol van ez a hely, kérlek!?

– Itt van Pesten. Zuglóban, az a neve, hogy Naplemente. Megadom a címet, nyugi.

– Mi ez, valami rezervátum?

– Nagy fenét. Ez egy idősek otthona. Ide dugják, akit már nem akarnak máshol látni. Vagy ide menekül, aki nem akarja, hogy mások lássák.

Amikor Rettegett Ivána visszatotyogott a mosdóból, az asztaluknál nem ült senki. Csak káprázat volt, gondolta szomorúan, már megint túl sokat ittam.

Miközben hol az eget kémlelte, lesz-e végre eső, hol a kavicsokat rugdosta az asztal alatt, nem vette észre az üres vodkáspohár mellé tett kis gyöngyhímzéses szalagot. – Ilyen az én formám – szólt hangosan a pult felé –, Editke, hozzál nekem még egy vodkát, én fizetem!

A szerző író, költő, műfordító

(Borítókép: Részlet a  Winnetou című filmből. Fotó: Port.hu)