Döme Barbara: Háború, rügyek és minden más

Betűket lopok tavaszi pillanatokból, kokárdát fonok belőlük március idusára. Most is harc tombol a szomszédban, félünk a harmadik világháborútól, miközben rügyeznek a fák. Betűket lopok, ima születik belőlük, vagy vers, még nem döntöttem el – ma Petőfit olvasok elalvás előtt, álmomban Barguzinban kutatok egy elkorhadt családfát.

Készülj, hazám, / Készülj, boldog haza! / Oly ünnep vár reád, amilyet / Még nem pipázott magyar ember, / Amely majd hét országra szól, / Mint a lőcsei kalendáriom. / Készülj hazám! (Petőfi Sándor: Készülj, hazám!)

Láttam egy gyereket. Géppuskával a kezében bámult a fényképezőgép lencséjébe. Nem sírt, pedig egyedül volt. Mindenre azt mondta: nem tudom. Hol van apád? Nem tudom. Hol van anyád? Nem tudom. Hol van az otthonod? Nem tudom. Hol lakik az Isten? Nem tudom. Virágba borult a júdásfa a kert végében. Erős szél fúj, rózsaszín sziromhó ül a boldogtalanságra. Ha tehetném, kezén fognám azt a gyereket, és megkeresnénk a mennyországba vezető utat. A júdásfa hamar elvirágzik, keresem, ki nem árul el újra és újra. Készülj, hazám, készülj fel mindenre, nehogy holnap váratlanul érjen!

S így hazugság itt az örök-igazság is, / Hogy az oroszlán nem szűlhet nyúlfiat; / Ti dicső apák, ti bajnok oroszlánok, / Ha ti a halálból most föltámadnátok, / És látnátok satnya maradéktokat! (Petőfi Sándor: Van-e egy marok föld…)

Nagyapám öregember volt, amikor megszülettem. Csak a nyári konyhában lógó képen láttam fiatalnak. Katonaruha volt rajta, és kicsi bajuszt viselt. Hazajött a világháborúból. Azután csak ült a nagy fotelban, és azt kérdezgette: mi lett a tanyával? A szomszéd Jóska közben felakasztotta magát, mert az ő fiai nem tértek vissza a háborúból. A felesége feketét hordott, de restellte magát a tiszteletes előtt. A fiaiért imádkozott, az urát évekig siratta. Apám öt éve halott, nem járt harcmezőn, még a háborús filmeket sem szerette. Nem volt oroszlán, se tábornok, nem találta fel a rák ellenszerét, csak az apám volt – és már öt éve halott. 

Végső reményed: / Ha majd halálod meg fog hűteni, / Fölmelegítnek / Még egyszer gyermeked hő könnyei. / Szegény anyám te! / Ez a vigasztalás sem jut neked; / Elsírta könnyeit / Szerelmesének sírján gyermeked. (Petőfi Sándor: Anyám, anyám…)

Mindig abban reménykedem, hogy tavasszal boldogabb lesz anyám. Kiül a kertbe, ahol elborítják a színek és az illatok. Sosem sír többé, mert tavasszal nem való a bánat, mert ilyenkor ideje van a születésnek és nincs helye a halálnak. Néha olvasok neki. 

Emlékszel, kérdezte, fehér blúz és fekete rakott szoknya volt rajtad ott, a szobornál? Petőfit szavaltál? Mondtam volna, hogy sosem szavaltam Petőfit, de inkább hagytam. Anyám leült az ágy szélére, kicsi tálat vett a kezébe, mazsolát szemezgetett. Ezt szeretem, mosolygott, de legközelebb inkább hozzál mást, mert ez hizlal. Mostanában sokszor emlegeti nagyanyámat, azt hiszi róla, most is él. A múltkor levelet írt neki, aztán kereste a számát a telefonjában. Nagyanyámnak sosem volt telefonja, de így is tudta, mi történik a gyerekeivel. Anyámnak van mobilja, és néha facebookozik is, de nem tudja, mi a különbség ötszáz és ötvenezer forint között. Szegény anyám, te! Szegény anyám, hogyan segíthetnék rajtad?

Pacsírtaszót hallok megint! / Egészen elfeledtem már. / Dalolj, tavasznak hírmondója te, / Dalolj, te kedves kis madár. / Oh istenem, mi jólesik / A harci zaj után e dal, / Mikéntha bérci hűs patak füröszt / Égő sebet hullámival. (Petőfi Sándor: Pacsírtaszót hallok megint)

Télbe zárt hónapok után tavaszt kiáltunk. Ma csendesebb a járvány és több a mosoly. A harci zaj még nem ült el, de imádkozunk értetek. Szerelem születik a bérházak között, a sarkon befordul egy árnyék, hosszasan nézem, ahogy elfogy az aszfalton. Elfordulok, ne lássak senkit. Kezemen öregedő kék erek írnak rímeket a tegnapokról. Csak a csend hangos, mindenki kisírta magát tegnapelőtt, és senki nem panaszkodik a tavaszi napsütésben. Pacsirtaszót hallok, de az is lehet, hogy ez más madár. Nem akar semmit, csak dalol, és én arra a tavaszra gondolok, amikor csíkos blúzban álltunk a virágzó fa alatt. 

Félre, kislelkűek, akik mostan is még / Kételkedni tudtok a jövő felett, / Kik nem hiszitek, hogy egy erős istenség / Őrzi gondosan a magyar nemzetet! (Petőfi Sándor: A magyarok istene)

A magyarok istenére esküszünk… És ha képtelenek lennénk erre is, kérjük a teremtőt, hogy újra erősítse meg hitünk. Legyen vége a háborúnak és a járványnak, s kérjük Istent, hogy tartsa távol tőlünk mindazt, ami az életünkre tör. 

Vigyázz ránk, Urunk, s készíts nekünk helyet magad mellett, s tedd olyanná életünk e földi létben, hogy ne kelljen szégyenkeznünk, ha majd ítélőszéked előtt állunk! Légy velünk, Istenünk, most és halálunk óráján, vigyázz szeretteinkre és ellenségeinkre is! Őrizd gondosan a magyar nemzetet! Ámen!

A szerző író, újságíró.

(Borítókép: Petőfi Sándor szobra nemzeti színű lobogóval a háttérben. Fotó:Faludi Imre / MTI)