Háy János: Nő az utcán

A többiek között ült a lépcsőn, a járda mellett. Budai helyszín, van domborzat. Egy fiatalabb férfi volt még ott, már részeg vagy még és folyamatában, egy öreg, aki lógatta a fejét, és egy kövér nagydarab, aki köszönt. 

Felállt, aki ezek között a többiek között ült eddig, és odament hozzá. Ismerték egymást. A férfi azok közé tartozott, aki megállt, és pénzt adott. Ünnepekkor többet. Olvasta a Bibliában vagy a Koránban, vagy csak egyszerűen hallott róla, hogy adni kell, ha neki több van, és neki több volt. Soha nem adott annyit, amit meg is érzett volna. Nem azt osztotta meg, ami volt, hanem azt, ami nem kellett. Este már csak az adásra emlékezett, vagy arra sem, a pénz nem hiányzott. Néhányan csak kártyát használnak, mondja az, aki felállt, és odament hozzá, egyébként nő volt, tőlük nem lehet kérni. 

Azt gondolja, azért használnak kártyát, hogy ne kelljen adni. Azzal, hogy csak kártyám van, kiiktatják magukat az adakozók sorából, még lelkiismeret-furdalásuk sincs, hogy mennyire leszarják ezeket a koldusokat, mert kártyájuk van, mit tehetnének. De ez a férfi adakozó volt. 

Nem gondolkodott azon, hogy adna-e annyit is, ami már neki is hiányt okozna. Egyszer a gyereke kérdezte, hogy adna-e. Nem tudom, mondta, meg hogy nekem is van mire fordítanom, például itt vagy te vagy ti, ha több gyereke volt, nem tudjuk, mennyi, mert csak egy szerepel ebben a történetben. Lehetett akár több is, 

Ezt az utóbbi információt nem osztotta meg a gyerekkel, aki kicsit rosszallta a választ, hogy ilyen apja van, aki tulajdonképpen csak azt adja oda a másiknak, amire egyáltalán nincs is szüksége, ráadásul még büszke is magára. Abba a korba jutott, hogy megvetette a szülőket. Örökösen kereste, hogy milyen indokkal teheti ezt, és ez az adakozási technika épp megfelelő volt a számára, bár ő sem szívesen mondott volna le olyan dolgokról, amelyekről azt gondolta, hogy neki szükségszerűen kellenek, mondhatjuk úgy is, hogy azok neki járnak. Kisebb korában a legókról, aztán a különböző virtuális játékprogramokról, a csúcskategóriás mobilokról és persze azokról a szórakozási lehetőségekről, ahol egy vagyont kell otthagyni, ha be akarsz jutni, és még inni is akarsz valamit.

A férfi adakozó volt, és a lépcsőn ülő emberek ezt tudták róla. A nő ismerte már régről, beszélgettek is, hogy például most nekünk nagyon jó, mert nem esik, és meleg van. Ők sem gondoltak arra, hogy ez hogyan hat a mezőgazdaságra, áttételesen az élelmiszerárakra és még áttételesebben a nekik nyújtható támogatásokra, ha épp aszályos év van. Csak magukra gondoltak, valójában eléggé hasonlítottak a budai lakosságra, végül is ők is budai lakosok voltak, a legzöldövezetiesebbek. Meg, mondta a nő, a múltkor valakik szétrombolták a kuckójukat, pedig nagyon eldugott helyre építették, az útról senki nem látta. De ezek a környezetvédők, mármint azok, akik csak a környezetet védik, az embereket nem, mert vannak olyan környezetvédők, mondta, akiknek fontos, hogy ne legyenek éhes emberek és természetesen éhes állatok sem az erdőben. Nem, ezek mások voltak, biztosan az önkormányzat küldte őket, hogy szemetes az erdő miattuk, pedig nem is szemetes, amit szemétnek tekintettek, nem más, mint az ő lakhatásuk tartozékai, nejlon, karton meg rongyok. A többi ember lakását sem tekintik szemétnek, pedig ilyen alapon, mondta a nő, minden lakás egy szemétdomb. Az, mondta a férfi, és hogy soha nem tudná elképzelni, hogy az ő ismerősei közül bárki is így viselkedne. Ezzel persze magáról beszélt, hogy ő biztosan nem tudna ilyen lenni, mert az ismerősei sem ilyenek, valamint megvetnék ezért a tettért. Bár számtalanszor volt, hogy épp azt gondolta egy-egy erdei kuckó kapcsán, hogy ez azért mindennek a teteje, hogy még az erdőt is telehordják a szemetükkel, s hogy lehet még a föld is fertőző, akár tíz méterre is a lakhelytől, mert ezek tele vannak mindenféle baktériummal, ami persze őket nem pusztítja el, de egy normál higiéniához szokott ember számára halálos.

Több pénzt adott a szokásosnál. Az emberek önkéntelenül értékelik, gondolta a nő, ha kicsit beszélgetnek velük. 

A férfi rákérdezett valakire, aki hiányzott. A nő mondta, hogy már nincs velük, mert szemét volt, le akarta nyúlni az emberét, a kövér volt az, úgyhogy elűzték, mert azért ilyet nem lehet csinálni, meg hogy nézett ki, egy vén kurva volt. Szemetek tudnak lenni, még az ember barátai is, mondta a férfi, s hogy ő is került már ilyen helyzetbe. A nő meg, hogy a férfi nagyon jól néz ki, biztosan nincs még annyi idős, amennyi idős, meg amennyinek kéne lennie, ha tényleg akkora gyereke van, mint aki a múltkor vele volt. Az nem a gyereked, hanem a nőd, mondta, és nevetett. Nem voltak már fogai, kis arca volt, mint egy madár, olyan volt az egész teste, vagy inkább egy letört korhadt ág, amit ha megpördít a szél, egy újabb darabka esik le róla. Azért én is jól nézek ki, mondta a nő, és mondta, hogy már elmúlt negyven, de azért rá úgy néznek, mintha kislány lenne. Azért szeret a dagadt is, azért nem kellett neki a vén kurva, mondjuk, meg is téptem a rohadékot. Tényleg jól nézel ki, mondta a férfi. Nem gondoltam, korábban a méget mondta volna, hogy még csak negyven vagy. 

Nem gondoltam volna, mondta, hogy már negyven vagy. 

A lányos kinézetű úgy csinált, mint minden lányos kinézetű. Mosolygott.

Már el is múltam, mondta.

Tényleg, kérdezett vissza a férfi.

Négy évvel, de a dagadtnak ne mondd, mert ő nem tudja, mondta, és a dagadtra nézett épp úgy, ahogy néznie kell annak, aki szeret.

A szerző író, költő.

(Borítókép:  Jurij Kocsetkov / EPA / MTI)