Öreg

Valami azért itt nem stimmel, ingatja fejét baljósan a fater.

A muter égnek emelt tekintettel csapja össze a kezét. Édes szent Szűzanyám, mi nem stimmel már megint? A fater felé fordul, alaposan végigméri. Mikor stimmelt neked valaha valami az életben?

Nem tudom, mormogja fejét csóválva a fater, mintha meg sem hallaná, és más, kevésbé költői kérdésre felelne. Nem tudom. Az éjszaka sem aludtam. Hogy az én unokám az végett valami nyavalyát elkapjon.

Hagyjad őket békén, majd tudják, hogy legyen, csattan fel a muter önérzetesen, mint aki maga szavatol az emlegetettekért, egyúttal erősen ajánlva nekik, hogy aztán tényleg tudják. Az én kisfiamat te ne maceráld a hülyeségeiddel.

Valami itt azért nem stimmel, hajtogatja gépiesen a fater. Érted, hogyan mondom.

Te, öreg, gyilkol a muter szeme. Ne akasszál már ki az unokahúgod esküvőjén. Ott a gordonod. Egyél.

Eszek, dörmögi a fater az érintetlen húsra sütve a tekintetét, nem látod, hogy eszek. 

Nem látom. A muter még kijjebb fordul az asztaltól, csípőre vágja a kezét. Képzeld el, azt látom, hogy iszol. Iszol, és fújod a hülyeséget.

Majd zabálnék annyit, mint te, akkora lennék én is, mint az oltár, dörmögi a fater az orra alá, szinte alig hallani. A muter talán nem is hallja, vagy éppen csak nem tartja érdemesnek rá a fatert, hogy válaszoljon. Evőeszközei egymás mellé helyezésével a párbeszédet is berekeszti. Míg a desszertasztalnál tallózgat, metszőre keményedett arca gyöngéd kifejezést ölt. 

A fiatalság kaján pofával kezdi kocogtatni villájával a tányérja szélét. Csókot, csókot, skandálják néhányan. A fater szórakozottan kapcsolódik be a csörömpölésbe. A beszéd sosem volt az erőssége, 

Nem mintha a faternek olyan jólesne a tánc. Zsibbadnak a végtagjai, fáj a térde, fáj a csípője, mindene. A muter az együttérzés legapróbb morzsáját is sajnálja tőle, magának köszönheti, úgymond, pedig a fater tudja, mi az igazi ok. Ekkorka korom óta túrom a földet, szokta mutatni a combja mellett. Ötvenöt éves, de a szűk családban mindenki öregnek hívja.

Te, Ákoskám, figyeljél ide, hajol át az asztal fölött susmorogva a fater, hadd fújjam egy kicsit a hülyeségem. 

Na, már csak ez hiányzott, sóhajt fel Ákos színlelt világfájdalommal. Az a lomha, tagbaszakadt típus, akinek fát lehet hasogatni a hátán.

Ne értsél félre, nem beleszólni akarok, kezd rá a fater körmönfontan. Jobbra-balra sandít, nyilván a mutert keresve. De én akkor is azt gondolom, hogy nem egy okos dolog.  

Jól van akkor, hagyja rá kedélyesen Ákos. 

Ennek szaga van, évekig büdösödik az udvaron. Csak beteg lesz tőle az ember. Érted, hogyan mondom.

Szinte valamennyi hazai ökofaluban használják, csicsergi tudálékosan Szonja. Sosem neveti ki a fatert, mindig rendkívül empatikusan hallgatja végig, mély átéléssel helyesel, jóllehet a felét sem érti annak, amit tájszólásban motyorász, és többnyire jól artikuláltan, szinte szótagolva beszél hozzá. Ha jól csinálod, bólogat bájos-tanárnős komolysággal, nincs szaga. A szakdolgozatomban is foglalkoztam vele. 

Én azt nem vitatom, dünnyögi kitérőn a fater, elnézve Szonja mellett, de akkor sem egy okos dolog. Érted, hogyan mondom. Nálunk olyan volt a latrina, hogy alig lehetett megmaradni mellette. Ákoshoz beszél, napok óta Ákost ostromolja állhatatosan a komposztvécé témájával. Ha Ákos arról kérdezi, milyen vizsgálatokra küldte az orvos, vagy fognak-e még horgászni menni valaha ketten, néhány mondattal később biztosan a komposztvécénél kötnek ki. 

Ákos gáláns mozdulattal dob egy krémes édességet a szájába. Jól van akkor. Nálatok olyan volt, majszolja jóízűen, nálunk meg másmilyen lesz.

A fater korán elhalt szülei földet, baromfit, sertést hagytak a fiukra. A fater két fiatalabb testvére a közeli városba költözött. Az egyik ingatlanközvetítő lett, a másik általános iskolai tanár. Hallani sem akartak a gazdálkodásról. A muter sem nagyon, de ez járt a fater mellé. Váratlanul és hevesen fellobbanó, gyorsan kihunyó szerelem volt. Hamar elkezdtek összekapni piszlicsáré ügyeken, úgyhogy a faternek mindig akadt valami dolga a veteményesben vagy az állatok körül. Míg elpiszmogott, megivott pár deci saját főzésű kotyvalékot. A rendszerváltás utáni években olyan jól ment a háztájizás, hogy alig győzték tölteni a hurkát, kolbászt, sütni a töpörtyűt, vágni a csirkét. Jól éltek az eladott áruból, és maradt nekik is bőven. A csúcson még tehenük is volt, nagyobbik fiuk, Ádám imádta huzigálni a tejtől dagadó tőgyeket. Aztán lassan elúszott az egész. A takarmányárak emelkedtek, a muter morgott, hogy miért kell neki könyékig vájkálni a belekben, amikor ott a bontott hús a boltban, a fater nem győzte munkával. Először a tehenet adták el, aztán a disznókat, aztán a föld felét. Ákos kisgyerek korában már csak csirkét tartottak egy ideig. Ákos érzékeny gyerek volt, megsiratta a levágott állatokat. Nekem te ne csináljál mindkét fiamból parasztot, fakadt ki egyszer a muter. 

De, mondjuk, tényleg, ott fogjátok cipelgetni egymás szarát, vagy hogyan, röttyen közbe Ádám.

A beszélgetés, mint a túlterhelt szekér, árokba fordul. Ákos rángatózó szájjal próbál komoly pofát vágni, míg Szonja, maga is kuncorászva, bizonygatja, hogy ha az ember visszaadja az anyaföldnek, amit kivett belőle, akkor a természet mindennel el fogja látni, amire a szervezetének szüksége lehet. 

És ha most az öreg kimegy az udvarra pössenteni, akkor ott kinő a komló, kontráz rá Ádám. 

Komolytalan banda, somolyog a fater. 

Ilyeneket is csak pestiek tudnak kitalálni, legyint a tortaszeletekkel visszatérő muter. Ki a francnak jut eszébe tanyára költözni? A pestieknek.

Miután az utolsó tyúkot is levágta, a fater lassanként a hátsó udvarba szorult. A muter díszkertet akart az utcafrontra tujákkal meg egy kis szökőkúttal.

Lassie-ről sajnos már süldőként kiderült, hogy valami örökletes idegbetegségben szenved, a tuják nagy részét miszlikbe aprította, a gondozott gyepet felásta, és úgy harapdálta a sziklákat, mintha nem érezne fájdalmat. A fater bepipult, az udvar felét kirakta az építkezésből maradt térkővel, a maradékát leöntötte murvával. Néhány bukszus élte túl a Lassie-vel közös ámokfutásukat. A hintaágy leszakadt, rozsdás váza árválkodik csak a tűző napon. A muter nem nagyon jár ki, legföljebb dohányozni. Az elferdült szökőkútba pöckölgeti a hamut.

Te, Ákoskám, mész most kifelé, motyog a fater egészen közel hajolva, mint aki titkot oszt meg. 

Hova kifelé, igyekszik túlordítani a vacsora után felhangzó zenét Ákos. Nem terveztem.

Oda, oda, söpröget a kezével a fater a levegőben. Mindegy, csak kérdeztem, legyint rosszkedvűen. Imbolyogva, az asztal szegélyébe kapaszkodva tápászkodik. Ünnepi nadrágja csaknem a hónaljáig felhúzva, hátul az ing kigyűrődve. Karjai még most is izmosak, Ákosnak azonban feltűnik, mennyit fogyott, mióta nem találkoztak.

Ákos hezitál. Várjál, jövök én is.

A fater, ha épp nem acélcsövek hegesztési varratait polírozza a közeli városban, ahol a fiatalabb testvérei élnek, a hátsó kertben molyol megátalkodott kitartással. Az évek során nem sokat finomodó receptúra alapján készülő kotyvalékát a fásszínben tartja, mert a muter rendre eltünteti a spájzból. Az nem gazdálkodás, amit az öreg csinál, az a szarnak a pofozgatása, csóválja a fejét Ádám, aki egy kukoricafeldolgozó üzem alkalmazottja. A fater zöldségei mintha évről évre töpörödöttebbek lennének. Mi ez, te, valami koktélcseresznye, szokta forgatni Ádám az ujjai közt a nyamvadt kis paradicsomokat. A fater ilyenkor azzal védekezik, hogy kimerült a föld. Gyanús, hogy csak ő merült ki.

Valami azért itt nem stimmel, mormolja a vécé felé vezető folyosón rogyadozó térddel, fél kézzel a falba kapaszkodva. Nem úgy vagyok, mint régen.

Lassan, öreg, lassan, nem sietünk sehova. Ezt Ákos úgy mondja neki, mintha valóban öreg lenne.

A fater a slicce után kaparászik a piszoár előtt. Ákos dermedten figyeli. Fohászkodik, hogy ne kelljen segítenie. Szar ez a cipzár, morogja a fater. Felszisszen. A kurva eget. Piszokul megcsípett. Megbillen. Ákos önkéntelen mozdulattal utánakap, aztán határozatlanul visszarántja a kezét. A fater szemmel láthatóan észre sem vette a félbemaradt akciót. A cipzárt ráncigálja. Kurva világ, motyogja. Kifullad, fújtat egyet, megrázkódik. Felpislant, savós szemét értetlenül Ákosra emeli, mint aki egy másik jelenetből került ide. Neked nem kell? 

De, dehogynem, vágja rá Ákos. Sietve nekigyürkőzik. A szeme sarkából apja küszködését figyeli. Valahára összejön neki a gombolkozás. Ákos sóhajtva csurgatja ki a feszültséget.

Az nekünk nem olyan munka lesz, apu. Mire halkan kimondja, szinte magának, Ákos kapcsol, hogy egészen különböző, soha, semmilyen körülmények közt nem találkozó fogalmaik vannak a munkáról. Valahányszor a kertben dolgozik hétvégente Szonjával, megfogadja, hogy törik vagy szakad, egy éven belül felmond a marketingügynökségnél. Az a munka, nem a kert, nem a növekvő zöldségek, egy szebb élet hírnöke, amelyet minden vasárnap délután fájó szívvel kell magára hagyniuk. Még csak hasonlóra sem emlékszik gyerekkorából, csupán az anyja sértett ólajtócsapkodására és arra, hogy az apja napról napra távolodik tőle, a fiától, akit nem parasztnak szántak, de nem is gyökértelen pestinek. Az ég tudja csak, micsodának. Mikor nevezte utoljára apunak a fatert? Egy pillanatra találkozik a tekintetük a tükörben. Ákos lesüti a szemét.

A tánctérhez és az asztalokhoz visszavezető folyosó végén Szonja társalog Ádámmal és a feleségével, Viviennel. 

Én csomagolásmentes boltban veszem, magyarázza lelkesen Szonja, de neten is meg tudod rendelni. Lehet, hogy nem ivódik be annyira gyorsan, de nincs telenyomva kőolajjal meg ilyesmivel, érted.

Jól hangzik, rákeresek, bólogat szórakozottan Vivien. Ákos látja, hogy nem Szonja szemébe néz, hanem az indiai boltban vásárolt, ujjatlan nyári ruhából kandikáló hónaljszőrét méricskéli. 

Ákos mély levegőt vesz, felszívja magát, és öles, ripacskodó léptekkel, nagy hangon kapcsolódik a körbe, hogy előadja a közös vizelés történetét. Még csak a mosdóba indulásnál tart, de már mindannyian bruhaháznak. Mondhatna bármit: végül is a fater a téma. Ákos rogyadozva utánozza, ahogy a slicce után kaparász. És még közben is a komposztvécéről osztja, kontráz rá a könnyeit törölgetve. Ádám kétrét görnyed, Vivien felvisít. Még Szonja is nevetgél.

Szegény, nincs amúgy tényleg valami baja, érdeklődik aztán tágra nyílt, tiszta szemekkel. Affektál, legalábbis Ákos így hallja, és ez most bosszantja. 

Baja, hát az van, nyerít fel Ádám. 

Ákos lopva az asztaluk felé csoszogó apja után sandít, és ólmos fáradtság önti el. Hja, mondom, töröl egy utolsót a szemén, ezt nem hiszem el. Kikísérteti magát megpisiltetni. Ezt nem hiszem el. Ákos, mint a lassan lejáró felhúzható bohóc, mind erőtlenebbül ismétli ugyanazokat a mondatokat és variációikat, mielőtt arcára fagyott mosollyal végleg hallgatásba burkolózna.

Na mi újság, öregúr, érdeklődik a muter ezúttal majdnem olyan jóságos tekintettel, amilyennel eleddig csak a süteményeket ajándékozta meg. Hoztak valami különlegességet, érinti meg a fater felkarját, ilyen parfészerűség, nem kérsz?

Nem, ingatja fejét szomorúan, üres tekintettel a fater. Nem kérek. Előtte órák óta érintetlen pohár sör. Mond még valamit, nyilván semmi újdonságot, amit már nem hall és valószínűleg nem is akar hallani senki.

A szerző író, szerkesztő.

(Borítókép:  Ute Grabowsky / Photothek / Getty Images)