Száraz Miklós György: Véres októberi történet Szabinának, ami csúnya véget ér

Azzal kezdődött, hogy előbb kiadtam magam Robi öccsének, pedig nincs is bátyám.

Te a Robinak vagy az öccse, igaz?

Ezzel jött oda hozzám, és olyan eszméletlenül jól nézett ki, hogy meg sem tudtam szólalni, ő meg nem hagyott időt, mondta egyből tovább, mintha együtt hallgattuk volna a téren L.L. Juniort, vagy legalább is az én nem létező bátyám, a Robi mutatott volna be bennünket egymásnak.

Ennek örültem, talán bólogattam is, de hallgattam, mint a sír, és nem is nagyon tudtam volna megnyikkanni, mert nem hagyott rá időt, úgy nyomta a sok blablát, és olyan átkozottul jól nézett ki, mint egy földre szállt angyal, és azért persze a dudái is rendben voltak, a szeme meg zöld volt, mint a tündérmesékben.

Gyere, igyunk valamit, hívj meg, vagy inkább meghívlak én, hogy lásd, tényleg nem haragszom, vagy inkább ne is igyunk, érzelmi válságban vagyok, nem szabad piálnom, mert könnyen bebaszok, inkább együnk valamit, gyerünk, meghívlak, együnk egy hot dogot vagy valami mást, akármit, csak együnk valamit, mert szeretethiányban szenvedek, és olyankor úgy falok, mint egy kiéhezett alaszkai bárány.

Ez most történt, októberben, az Erzsébet téren. De ez nem a címben jelzett véres történet, ez még csak előzmény, de jelzem, lehet, hogy fölöslegesen, jelzem, hogy ez is ősszel történt, és ez nem az a véres október, de ez az, amelyik csúnya véget ér.

Nem inkább tigris?

Akkor szólaltam meg először, mire úgy nézett rám, mintha holdkóros lennék.

Miért, kérdezte, egy bárány nem lehet farkaséhes?

Olyan szigorúan meredt rám, mint egy apáca, aztán elvigyorodott.

Vágod a szóviccet?

Akkorra felismertem ám, hogy jó lesz vigyáznom, nem valami proli kis baba a csaj, amit persze elsőre is észrevettem, csak nem tudatosítottam meglepetésemben. A hot dogot utálom, mert az összes ketchup mindig a kifli végében landol, meg nem is voltam éhes, mert nem sokkal hamarabb toltam le egy cipónyi hamburgert, de ez nem zavarta egy csöppet sem, megette az enyémet is. Leültünk a gesztenyefák alatt egy padra, és bámultuk, ahogy az óriáskerék forog, meg ahogy sorban áll az a sok lökött ember, hogy felülhessen rá. Mielőtt falni kezdett, a szemembe nézett, és megkérdezte.

Meg sem kérdezed, hogy miért vagyok érzelmi válságban?

Nem hagytál rá időt, feleltem.

Most hagyok, mondta ő.

Miért vagy?

Mert írnom kell egy októberi történetet. A forradalomról. A suliba. Tök gáz. Semmi sem jut eszembe. Ez a probléma.

Beleharapott a kiflibe, pontosabban rácuppant a kolbász kilógó végére, leharapta, és csak aztán harapott bele rendesen. Én meg még senkit sem ismertem addig, aki ennyire érdekelt volna, és azt mondtam magamban, na, most figyelj, kicsim, most majd dalolok én neked olyan forradalmat, ó, babám, a legmerészebb vágyaidat is túlszárnyalja.

Nekem van egy, mondtam csöndesen.

Micsoda, kérdezte, és nála azt is imádtam, amit máskor utálok, mint a gyászt, hogy csurog a ketchup az ajkáról.

Egy forradalmi történetem.

Felragyogott a zöld szeme, de csak annyit mondott.

Vágj bele.

De ez nagyon véres, mondtam. Egy véres októberi történet.

Nem baj, mondta.

Nagyapámmal történt. Gyerek volt még. Benzinpalackkal robbantgatta az utcákon a tankokat. Négy-öt tankot is felgyújtott. Naponta. Hős volt.

Végre ő figyelt rám. És hallgatott.

Hős volt, nem adta fel soha az álmait. Nem engedte, hogy a vágyait semmibe vegyék. Szabad emberként akart felnőni egy szabad országban. Amikor megsebesült, áthelyezte a parancsnokság. Ide, az óriáskerékre.

Erre? Csodálkozva bámult fel a kiflije fölött a kivilágított, lassan forduló építményre. Pontosan ide?

Láttam, hogy a sztorim isteni. Még rágni is elfelejtett.

Ezért jövök el ide minden októberben, mondtam fortélyosan. Hogy rá emlékezzek.

Meghalt?

Meg, feleltem letörten. De előbb még végzett egy teherautónyi megszállóval. Tényleg érdekel?

hiszen az remek kilátóhely, ahonnan jelenthették a megfigyelőik a magyar forradalmi csapatok mozgását. Nagyapám az éj leple alatt mászott fel az állványzaton. A néma késsel ölt, hogy ne csapjon zajt. Egyesével tisztította meg a kabinokat az ellenségtől. Amikor már az egész óriáskereket az ellenőrzése alatt tartotta, felhívta a magyarok parancsnokát, és arra kérte, hogy küldjenek ide őrséget, őt pedig helyezzék át valami veszélyesebb helyre, ahol megmutathatja, hogy mire képes.

És áthelyezték?

Nem teljesíthették a kérését. Addigra az oroszok felfedezték, hogy már nem az övék az óriáskerék, és mesterlövészeket küldtek a nagyapámra. Felszólították, hogy adja meg magát. Ő persze nevetett, és az utolsó lélegzetéig jelentette az ellenség mozgását. De hát ő egyedül volt, a mesterlövészek meg sokan voltak. Fedezékből, a kémények mögül meg a távoli házak ablakaiból lődöztek rá. Már nem volt egyetlen végtagja sem, amelyikbe ne kapott volna golyót, de még mindig lövöldözött onnan fentről. Eltalálták a lábát, a karját, a vállát, ellőtték mindkét fülét. A szemébe vér csorgott, alig látott, ezért letépte magáról az ingét, és mint az arabok, a homloka köré kötözte. A kabin, amelyikben megbújt, vérben úszott, de ő még akkor is leszedett egy-két mesterlövészt. Mert ő is mesterlövész volt. Ő volt a legfiatalabb és a legjobb. Azt hiszed, ugye, hogy csak kábítalak, blablázok, nyomom neked a dumát? Ez a gond veletek, hogy kevesen értitek meg a lényeget. Hogy mindenkinek be kell járnia a maga útját. Még ha nem is tudja mindig, hogy mi lesz vele később, akkor is meg kell mutatnia, hogy kicsoda ő. A nagyapámnak fontosabb volt a szabadság, mint a Gucci szemüveg vagy egy Omega Moonwatch.

Én értem.

Mit?

A lényeget.

Megrágta és lenyelte a második kifli sarkát is, aztán rám emelte a zöld szemét, és megkérdezte.

És mi lett vele?

Gondoltam, ideje lezárni az egészet.

Orosz tankok jöttek, és mindent szétlőttek.

Szomorú, mondta, és szomorúnak is tűnt. Láttam az elgondolkodó tekintetén, hogy nem etet, nem akar félrevezetni. Hisz nekem. Ettől megint megtáltosodtam.

De ő megmenekült. Mire az orosz tankok ideértek, lemászott az egyik vastag csőben. Látod, azokban belül vaslépcső van.

Most hallottam ki először némi bizalmatlanságot a hangjából.

Abban a csőben?

Egy ugyanilyenben.

Szétlőtt karral meg lábbal?

Ő megtette. Igaz, aztán egész életében sántított. Három éve halt meg.

Most elköszönök, mondta, és felállt. Megmentetted az életemet. Megyek haza, és leírom a nagyapád történetét.

Ne hamar, mert nemcsak a dolgozatot kell megírnia, hanem tanulnia is muszáj. Négy napig bírtam cérnával. Örült a hívásomnak, hallottam a hangján.

Ötöst kaptam, lelkendezett. Két csillaggal! Remek a teremtő fantáziám, ezt írta rá a tanár. Meg hogy szépek az eszméim, de helyesírásból javulnom kell. Fel kellett olvasnom az osztály előtt. Mondtam a bátyádnak, hogy elképesztő nagypapátok van. Tegnap felhívtam. Újra együtt vagyunk. Mondtam neki, hogy azért az öccse sem akárki.

Ó, babám! Sosem volt testvérem! Ez az én csúnya és véres októberi történetem a szép Szabinával. 

(Borítókép: Budapest Óriáskereke 2021. november 6-án. Fotó: Róka László / MTI)