Hosszú évek óta próbáljuk visszahozni és erősíteni a magyar közéleti sajtóból szinte teljesen kikopó tárcanovella műfaját. A lap belsős munkatársai és a legkiválóbb hazai írók közül nagyon sokan vállalták azt a történelmi feladatot, hogy újra megszerethessük ezt a csodálatos műfajt.
MEGVESZEMSemmi
A férj késő este ért haza a redakcióból. Hullafáradtan nyitott ajtót. Az előszoba kövezetén sáros cipőnyomok fogadták, egy kabát a földön hevert, leszakadt akasztóval. A konyhában egymás hegyén-hátán álltak a mosatlan edények. A reggeli kávéscsészébe beleszáradt a kávémaradék. Hangyabandériumok trappoltak a kenyérmorzsák körül. A fürdőszoba közepén szennyes ruhák tornyosultak. A ruhaszárító egyik kötele árván lógott a levegőben. A csap csöpögött. A nagyszobában ordított a tévé, egy primitív valóságshow szereplői nyalták-falták egymást. A gyerekszobában két maszatos képű, kipirult arcú gyerek játszott önfeledten és rendkívül hangosan a szőnyegen, körülöttük szanaszéjjel társasjátékok, játékbabák és kisautók.
A férjet páni félelem fogta el.
Berohant a hálószobába, ahol felesége békésen pihent az ágyban, egy skandináv krimivel a kezében. A férfi kővé dermedt. – Mi van itt? – kérdezte levegő után kapkodva. Az asszony ráérősen levette olvasószemüvegét, gondosan összehajtotta a könyvet, megjelölve a 112. oldalt, ahol épp tartott, majd csábosan emberére somolygott: – Na, ilyen az, amikor egész nap nem csinálok semmit.
Hülye
A zuglói társasház kopott autókijárata vonzza a szemközti festékbolt vásárlóközönségét, mint kívánatos virág a méheket. Malteros nadrágú szakik, zselézett hajú festősegédek, Boss öltönyös vállalkozóguruk adják egymásnak a kilincset. Legtöbbjük autóval érkezik, aminek, ugye, parkolóhely dukál. De hová álljanak?
A szerencsések találnak üres placcot az üzlet előtt, a később érkezők viszont gondterhelten dilemmáznak: guruljanak-e még vagy húsz métert, vagy kanyarodjanak át szembe az autókijárat elé, a ház gépjármű-tulajdonosainak fokozhatatlan örömére?
Öreg járgány fékez, ami, mint tudjuk, szívatóval indul, vezetője kétségbeesetten néz körül, majd arrébb megáll. Aztán egy terepjáró jő, pár szekundum erejéig a villamossínen időz, a 62-es csenget, mire kapkodás nélkül rükvercbe kapcsol, és dönt: irány átellenben az autókijárat.
Huszonéves, bőrkabátos fiú száll ki a verdából, slusszkulcsát lóbálva tűnik el a festékes ajtaja mögött. Kis idő múltán dudálás hallatszik, valaki kikanyarodna a házból, de a terepjáró az útját állja. Emberünk újabb perccel később bosszús arccal közeleg a boltból, szitkozódik. Nem kér elnézést, csak sértetten, egy kézzel kormányozva kocsiját, kitolat az útra, s miután a helyi lakó autója végre eltűnik a távolban, mint a fehér vitorla, visszaáll a kijáróhoz. Mielőtt újra elnyelné fess alakját a festékbolt, bosszúsan megcsóválja a fejét: – Ilyen hülyét!
Maréna
Azok a békebeli dévérkeszegek, veres szárnyú koncérok, cuppantós compók – mereng a messzi távolba Maréna Laci bácsi, s közben megjelenik néhány könnycsepp a szemében. – Ma meg mi van? – kérdezi, de már válaszol is: – Balaton-átfutó verseny, nemzetközi repülőgéproncs-kereső bajnokság, tengeri hekk, sivatagi cápa, sírás-rívás, iszappusztulás meg halkotrás.
Maréna László, az utolsó nagy balatoni horgász borúsan látja a jövőt.
Azt mondja, a fene megette, ha itt mesterséges szigetekkel meg a Rába vizével akarják megmenteni a tavat. Leülünk a kondér mellé, fő a kukorica. – Erre kapnak a pontyok – magyarázza orsóolajozás alatt.
A szomszéd kandúrja három méterre tőlünk megáll, beleszagol a levegőbe, aztán eliszkol. A tudatlan macska persze nem tudja, hogy Laci bácsi a csalikészítés nagymestere. – Két legyet is ütök egy csapásra – árulja el titkát. Amíg főzöm az etetőanyagot, addig az asszony is elkerül.
– Talán ha önálló régió lenne a Balaton, akkor más világ jönne, Laci bá – próbálkozom. Maréna tekintete döf, mint az osztrigatörő kés. – Baromság – legyint. – Amikor egynyaras lángossütők, egyszámos zenekarok, százhúszas mellbőségű keletnémet csajok grasszáltak a parton, és a szúnyogirtást mindenki maga végezte el a karján mechanikus rásegítővel, puccos kemikáliák nélkül, akkor érdekes módon még senki sem beszélt Balaton megyéről, Balaton régióról meg Balatonországról. Hogy van ez? Hát, megmondom a frankót: a víz tökig ért már a nádasnál is, volt hal bőven, a vonatok peronján csüngtek az utasok, tudod, hányszor álltam végig a Délitől Szántód-Kőröshegyig az utat, a SZOT-üdülő pedig dugig volt gyermekes családokkal. Erre varrj gombot!
– Laci bá, csak ne a kádári nosztalgiával jöjjön, mert az már lejárt lemez, olyannyira, hogy a CD-változatát ki sem adták – riposztozom. De Maréna nem vitázik, inkább kivesz egy hatalmas bogot a horgásztáskájából, és a kezembe nyomja:
– Ezt oldd meg, pupák, ne a politikát! Tudod, egyszerre mozdult a kapásjelző a két boton, és persze a szemét halak keresztbeúsztak.
– Hát, akkor mégiscsak van hal a Balatonban!
– Ki mondta azt neked, hogy tegnap történt? Ez még abban az évben esett meg velem, amikor I. András király kiadta a tihanyi apátság alapító oklevelét.
– Na de Laci bá!
– Oké, igazad van, Albert Flórián volt akkor a császár.
A szerző az Index munkatársa.
Az Index év végi ünnepi tárcasorozatában eddig az alábbi írások jelentek meg:
(Borítókép: Vasvári Tamás / MTI)