Döme Barbara: Karácsonyi történet az angyalról meg egy anyáról

Egy cseppet megremeg a porcelánfejű angyal a csúcsdíszen, himbálózni kezd jobbra, balra, jobbra, balra – ismerős dallamot kottáz a végtelenbe. Nézem, ahogy a csillámpor finoman lepereg az egyik ágra, ott csendesen megül. Azt az angyalt még apámtól kaptam gyerekkoromban, Bécsből hozta, Trabanttal, a fűtetlen kocsiban megfagyott keze-lába – az angyal a belső zsebében lapult egészen szentestéig. Akkor a kezembe adta, a nyakába vett, én meg feltettem a díszt a fa legmagasabb ágára. A csillámpor mára erősen megkopott rajta, a kopasz foltokra történetek telepedtek, apámról, aki tíz éve halott.

Minek erőlteted?, mondja az öcsém, miközben legalább tizedszerre hívom anyámat, aki nem veszi fel a telefont. Hagyd békén, folytatja, ha nem akar jönni, hát nem jön. Inkább örülnél neki, hogy nem lesz vele gondod. De hát karácsony van, motyogom, és azt bizonygatom, nyolcvanöt évesen nem hagyhatjuk egyedül anyánkat, pláne nem a szeretet ünnepén. Az öcsém nem nyugszik, dobálja a keze ügyébe akadt üres papírdobozokat, káromkodik. Lásd be, hogy bolond, győzköd. Ráadásul annyira negatív, hogy nem lehet a közelében tartózkodni. Mindenkibe beleköt. Mondtam már, hogy a múlt héten felhívott a szomszédja, Ilonka néni? Azt panaszolta, hogy anyánk pletykál róla a faluban. Állítólag a plébánosnak is elmondta, hogy Ilonka néninek szeretője van az ura mellett. Ilonka néninek, aki nyolcvanéves? Elhiszed ezt?, kérdi, és hangosan röhög. Mióta apánk odavan, anyánk megbolondult, lásd be, és ha nem akar veled lenni karácsonykor, ne nyaggasd! 

Ismét az angyalt nézem a fa csúcsán. Meg sem moccan. Arra gondolok, ha a következő pillanatban elmozdul a helyéről, az üzenet lesz apámtól arra vonatkozóan, hogy valóban el kell engednem ezt az anyás karácsonyi sztorit. De az angyal nem ad semmiféle jelet. 

Ismét tárcsázom anyámat. Belekortyolok a reggeli hideg kávéba. A tejhab eltűnt róla, a durvára őrölt fahéj megült a csésze alján. Ahogy a pohárba nézek, apám arcát látom élesedni a barna folyadékban. Elsőre ijesztő, de aztán belátom, én magam idéztem őt meg azzal, hogy azt kívántam, bárcsak az angyallal üzenne. Itt van apu, mondom az öcsémnek, gyere, nézd meg a kávéscsészében! Az öcsém felpattint egy újabb sörösdobozt, és hangosabbra veszi a tévét. Az öregnek is épp karácsonykor kellett meghalni, azóta vagy te is ennyire hibbant, teszi hozzá. 

A férjem vállalkozó, azt mondja, jó, ha magunkhoz édesgetünk mindenkit, aki számít. S ha már a tenyerünkből esznek, kérhetünk mi is ezt-azt. Így lett telkünk természetvédelmi területen csodás panorámával, és így kapta meg a férjem azt a nagyszabású megrendelést, amiből felépült a házunk. A villa több mint húsz éve áll, de családtag még nem járt benne. Elhatároztam, idén elhozom anyámat, de ő makacsul hajtogatja, nem akar a terhünkre lenni, inkább marad otthon, a faluban. Őszintén szólva először megkönnyebbültem, amikor ezt mondta, arra gondoltam, legalább nem kell vele kínlódnom, és elutazhatunk Feriékkel Balira karácsonyozni. De aztán felrémlett, hogy tavaly is ezt csinálta, s mivel akkor belenyugodtam abba, hogy otthon akar ünnepelni, és nem hoztuk el magunkhoz, később hónapokig balhézott velem. Ráadásul a falut telekürtölte azzal, hogy milyen piszok gyerekei vannak, karácsonykor sem nyitják rá az ajtót. Ami igaz, az igaz, valóban csak az ünnepek után látogattuk meg, de hát rengeteg volt a dolgunk, eleget kellett tennünk a baráti meghívásoknak. 

Akkor este, amikor apám meghalt, veszekedtem a férjemmel, mert túlsütötte a lazacot. Csengett a telefonom, az öcsém hívott. Azt hittem, be akarja magát kunyerálni a buliba, ahogy általában szokta. Ilyenkor mindig leissza magát, és rém kellemetlenül viselkedik a befolyásos ismerőseink előtt. De ezúttal nem ezt akarta, hanem közölte, hogy apánk a kórházban meghalt. Ültem a fotelban, és az első gondolatom az volt, hál’ istennek, az öcsém mégsem jön a partira. Amikor elmondtam a férjemnek, hogy mi történt apámmal, azt javasolta, vonuljak félre a vendégektől, és nyugodtan sírjak. Azt válaszoltam, hogy erre nincs szükség, mert semmit nem érzek. Nem értette, hogy lehet ez, én meg arra gondoltam, most már biztos, hogy rossz ember vagyok, akiből kipusztultak az érzelmek. Ezt hangosan sosem mertem még kimondani, pedig mindig is éreztem, hogy valami nagyon nem stimmel velem. 

Újra hívom anyámat. Egy, kettő, három… tíz. Leteszem. Biztos vagyok benne, hogy az én bosszantásomra csinálja, szándékosan nem veszi fel a telefont, hogy idegesítsen. Azt hiszi, megijeszt, én félelmemben autóba ülök, és már rohanok is hozzá. Néhányszor bedőltem ennek a trükknek. Hóban, fagyban vezettem le azt a kétszáz kilométert, s amikor benyitottam hozzá a házba, gúnyosan vágta a fejemhez: ilyen sokáig tart, amíg ideérsz a halott anyádhoz? Hiába magyaráztam, hogy ne kísértse a Jóistent effajta trükkökkel, nem törődött vele, bosszantásomra rendre kitalált valamit. 

Holnap szenteste, még mindig lenne idő, hogy kocsiba üljek, és elhozzam magunkhoz anyámat, de míg tegnap csak tiltakozott, ma már fel sem veszi a telefont. Abból is tudom, hogy nincs baja, mert a Facebook-profilja aktív. Mióta megtanult internetezni, folyton a közösségi hálón lóg, online pletykál a barátnőivel. Most is ott van a portréja mellett az a kis zöld pont, biztosan beszélget valakivel, és közben duzzog. Az öcsém feláll a tévé elől, és azt mondja, rájött, miért akarok annyira anyánkkal karácsonyozni. A lelkiismeretedet akarod megnyugtatni, ugye?, kérdi. Apánk miatt, mert vele nem voltál ott karácsonykor, amikor meghalt. Fejezd ezt be!, ordítom, de közben tudom, hogy igaza van. Bánt, amiért nem törődtem apámmal, sem a betegsége előtt, sem azalatt. Az a néhány felszínes beszélgetés, amit telefonon folytattam vele, semmire nem volt jó. Milyen az idő, mit ettél ma, fáj a derekad? Csupa üres kérdés, csupa udvarias válasz, súlytalanul lebegő gondolatok két ember között, akiket jóformán csak az anyakönyvben rögzített vérségi kapcsolat köt össze, és valójában semmit nem tudnak egymásról. 

Lehet, hogy mégis elmegyek ma anyánkhoz, mondom az öcsémnek. Elhozom akkor is, ha nem akarja, majd beletörődik. Két napot csak kibírunk vele, nem igaz? Bali szilveszterkor is ott lesz, az még jobb is. Te is eljöhetnél velünk, Feriéket ismered. Az öcsém dühöng, csapkod, feldönti a félig feldíszített karácsonyfát. Az angyal porcelánfeje leválik a foltos selyemruháról, és elgurul, egészen a kandallóig. Nekiütközik a téglaburkolatnak, és kettétörik. Pár másodperc múlva az angyal egyik szeme a kanapé lába mellől, a másik a kandalló elől bámul rám szomorúan. 

A telefonom kijelzőjén anyám arca jelenik meg. Miért nem vetted fel a telefont?, förmedek rá, mielőtt beleszólhatna a telefonba. Apád itt volt, válaszolja, mintha meg sem hallotta volna, amit mondtam. Azt mondta, eltörtétek az angyalt. Gyertek értem most, odamegyek, meg kell ragasztanom a fejét. 

A szerző író, újságíró. 

Az Index év végi ünnepi tárcasorozatában eddig az alábbi írások jelentek meg: 

Jassó Judit: Crystal Pepsi

Kiss Noémi: A temetőben várnak

Vámos Miklós: Teendők halálom előtt 

Sereg András: Újabb kétperces történetek

Sereg András: Újabb kétperces történetek

(Borítókép:  Koszticsák Szilárd / MTI)