Döme Barbara: Húsvéti töredékek

Ebben a történetben nem hal meg Jézus, ezért harmadnapon nem kell feltámadnia a halottak közül és nem sírnak az asszonyok. Simon hátára nem tesznek keresztfát, és Pilátusról senki nem tudja, kicsoda, még az is lehet, hogy meg sem születik, mert az anyjáról kiderül, meddő. A tömeg sem kiáltja: Végezz vele, és bocsásd el Barabást!, hanem mindenki az ünnepre készül, és se asszonyok, se férfiak nem mennek el végignézni Krisztus szenvedését a Golgotán.
Ennek a történetnek minden betűjében jelen van Jézus, jelen van a halál, és mindenki hisz a feltámadásban, ahogy nagyanyám is hitt. Én is hiszek, nagypénteken sírunk, és három nappal később elmeséljük gyerekeinknek, hogyan támadt fel a megváltó a halottak közül. Hiszünk, azon a napon mégis hagytuk, hogy elsötétüljön az ég.

Láttam, hogy Jézussal együtt két gonosztevőt is vittek kivégzésre. Nyögött a föld a lépteik alatt, ahogy a kiszáradt szik is a Hortobágyon, amikor átvágtat rajta a gulya. Lila virágok borították a pusztát, anyám szavai remegtek a délibábban. Harmadnapon, mondta, harmadnapon visszatér az erőm, ahogy Krisztus urunk is visszatért a halottak közül. Ő szentül hitte, hogy így lesz, és többé nem kell dugdosni a gyógyszeresfiolát. Hitte, hogy jövő húsvétra majd ő is kalácsot süt, sonkaillat járja át a házat, apám piros tojásokat hoz becsomagolva és elmeséli, milyen jól néz ki Angyalka néni, habár betöltötte a nyolcvanat. Anyám legyint és azt mondja, Angyalka azért néz ki jól, mert soha életében nem dolgozott, nem úgy, mint ő, aki a családért széthajtotta magát.

Olyan lettem, mint anyám. A tükörből újabban ő néz vissza rám, látom beesett szemeit, sovány arcát, az erősen kiemelkedő járomcsontot, ívelt orrát, keskeny, szigorú ajkait. Koponya vagy koponyahely – úgy is mondják: Golgota. Ha nem lenne annyi dolgom és volna elég pénzem, elmennék, hogy megnézzem a Golgotát. Így csak Munkácsy festményén láttam, ahogy azt is, hogyan áll Jézus Pilátus előtt. Nézem anyám arcát a tükörben, ami már az enyém is, és számolom a szem alatti ráncokat. Kettő erősebb, egy vékonyabb a kettő között fut. Jézus középen, mellette a két lator. A bal oldali káromolja az Istent, a jobb oldali még ma Jézussal lesz a Paradicsomban.
„Másokat megmentett, mentse meg magát, ha ő a Krisztus, az Isten választottja!” Csúfolódók mindenhol. Beszólogatnak, szavakkal ölnek. Csak néznek, hallgatnak, amikor szólni kellene. Péntek van, vendégek jönnek, takarítok, főzök, mégse mondják, hogy kupi van, hogy nálunk kaptak gyomorfertőzést. 

Péntek van, nagypéntek, ma a harangok is elcsendesültek, a plébános házipapucsban csoszog, tévét néz, és lefekvés előtt imádkozik.
Hetek óta arra készülök, hogy megkérdezzem anyámat. Ha ő is úgy akarja, beszélgethetünk a múltról. Tudni szeretném, hogyan ismerkedett meg apámmal, szerelem volt-e az övéké, és ha igen, meddig lángolt? Mi oltotta ki egyszer csak a tüzet, voltak-e latrok ebben a történetben, és kettőjük közül igazából ki cipelte a keresztet? Hetek óta készülök, hogy megkérdezem anyámat, de amikor beszélünk, mindig megfutamodom, félek feltépni a régi sebeket. Anyámét vagy a sajátjaimat? Nem tudom. Talán harmadnapra feltámadhatnék, mégsem faggatom anyámat apámról.
„A hét első napján pedig kora reggel a sírhoz mentek, és magukkal vitték az elkészített illatszereket.” Nem emlékszem, mikor voltam utoljára a temetőben apámnál. Ha meglátom a kis polcot, ahová betették az urnát, pánikrohamot kapok. Eszembe jut, milyen szép magas ember volt, és hogy elégették a testét. Megpróbálhatnám én is elhengergetni azt a követ, hogy szembesüljek, hogy letehessem végre az ötvenévnyi keserűséget. Ha tudnám, hogy harmadnapra feltámad, finom fehér gyolcsot készítenék, balzsamot is vinnék és szombaton őrizném a sírt. Senkit nem engednék a közelébe, s ha látnám az angyalt, kinyitnám neki a kaput. Fehér szárnyait lesegíteném a hátáról, illatos fürdőt készítenék neki, megmosnám a lábát, közben mindent elmesélnék a gyerekkoromról.
„De valami akadályozta a szemüket abban, hogy felismerjék őt.” Ebben a történetben, ahol nem hal meg Jézus, mert nem feszítik keresztre, csak az a kérdés, kik nem ismerik fel a jeleket húsvétkor? Kik azok, akik tinédzsereket küldenek háborúba az iskolapad helyett, kik azok, akik apákat tesznek koporsóba, és akkor sem ismerik fel Jézust, ha kezét nyújtva bemutatkozik nekik? Ezeknek a névjegy is kevés lenne Jézus, a Megváltó felirattal.
„Ő pedig így szólt hozzájuk: Miért ijedtek meg, és miért támad kétség szívetekben?” Gyáva nemzedék vagyunk, mindentől félünk. Ma ötször néztem a hátam mögé, míg eljutottam a szívedig. Kétségtelen kétségeim voltak – a kulcsot túl mélyre tettem a táskámban, és miközben megpróbáltam elővenni, letört a körmöm.

Azt kérdezte: megismersz? Nem volt merszem beismerni, hogy nem tudom, ki lehet. Átölelte a vállamat, nagy fehér szárnyai beborítottak mindent.
Húsvét van. Megfőztem tíz tojást és előkészítettem a piros tojásfestéket. Ecetet is tettem bele, ahogy kell, és kikészítettem a zsírt, hogy majd kifényesítsem vele a festett tojásokat. Nagyanyám is mindig így csinálta. Szárad a festék, a tegnapi angyal ma is előkerült valahonnan. A hangyákat nézi, ahogy a gangon masíroznak. Egészen közelről figyeli őket. Én is közelebb hajolok hozzájuk. Az egyik hatalmas keresztet cipel a vállán. Az angyal kiemeli a sorból és felemelkedik vele a magasba. Addig nézem őket, amíg az angyal is csak akkora lesz az égbolton, mint egy aprócska fekete hangya.
Elkészült a sonka, megyek, lekapcsolom a gázt.

A szerző író, újságíró.

(Borítókép: A kép illusztráció. Fotó:  Juan Barbosa / Europa Press / Getty Images)