Péter, akit Jákovnak hívtak

Itt nagypénteken végig esett. Az egyetemi kollégium nincs messze az Óvárostól, mindennap bemerészkedtem egy-két órácskára, de a hömpölygő turistaáradat és a konokul szitáló eső elvette a kedvemet. A keresztény ünnepek alatt is nyitva tartó nemzeti könyvtár ritkaságaival kárpótoltam magam. Nem minden nap nézegethet az ember olyan gyönyörűségeket, mint például Vámbéry Ármin tanítványa, Goldziher Ignác keleti tárgyú könyvei és levelezése, Herzl ceruzával írt lapalji jegyzetei a Jehuda-gyűjtemény egyes kötetei, vagy a szegedi Löw Immanuel és fia, Lipót egyesített kollekciójának legszebb darabjai.
Ma hajnalban, amikor szokás szerint a müezzin imára hívó énekére ébredtem, nem hallottam az eső kopogását. Végítélet elnapolva. Remek. Úgyis ma találkozom családunk barátjával, Jákov Golánnal. Fontos személy, neki köszönhetem az ösztöndíjamat. Levélben és telefonon már többször váltottunk szót, de az nem ugyanaz. Valahányszor megérzem, hogy a legjobbat kell kihoznom magamból, köd száll az agyamra. Most igyekeztem higgadtnak maradni. Zuhany, gyors reggeli, odaégett pirítós, gyanús állagú sajt. Sehol egy tiszta zokni. Eddig már hat pár zoknit vettem az araboktól, ideje volna mosni is. Holnap mosok. Én igyekszem, de nem lehet minden tökéletes. Általában azzal töltöm a napjaim első felét, hogy komplikáljam a másodikat, de most nem így történt.
Jóval korábban indultam el az Óváros felé, ki akartam járni magamból a reggeli szorongást. A tócsákat kerülgetve átvágtam a kollégium hosszú parkolóján, felmutattam a kilépésre jogosító azonosító kártyámat a két fegyveres őr egyikének. Már ismertek, ezúttal nem csippantották le. Micsoda lazaság, gondoltam a mobilomat keresgélve. Még nem keresett. De miért is keresett volna, fél órával későbbre beszéltük meg találkozásunkat az Óváros egyetlen nyugati fekvésű kapujánál.

Tényleg minden kődarabnak története van. Az egyik könyvtáros mesélte, kifejezetten nekem, az egyetlen magyar ösztöndíjasnak címezve, hogy I. Ferenc József császár látogatására építették ki a kikötővárost, Jaffát Jeruzsálemmel összekötő utat egészen eddig a kapuig. A Monarchia keze messzire elért. Magamban mulatságosnak találtam. A saját katonaidőm jutott eszembe, amikor is a honvédelmi miniszter vizitje miatt februárban zöld festékkel kellett leöntenünk a kopár udvar fagyott fűcsomóit. A Jaffát Jeruzsálemmel összekötő utat előbb-utóbb úgyis megépítették volna, a fű viszont azóta sem zöldebb februárban.

– Megemberesedtél – Jákov Golán hangját hallottam. Olyan lassú léptekkel közeledett felém, mint aki ezzel máris valami fontosat és bizalmasat árul el. Fehér, kissé gyűrött fehér inget viselt, és élére vasalt, fekete nadrágot. Lódenkabátja a karján pihent. Magas volt és csontos. A teste olyan vékony, mint a penge. Inge alatt fel-felsejlettek a hosszú és tőrszerű formák. Ősz és penészes szakáll, zöldesszürke, akár a moha, és rég nem látta se fésű, se olló.
Közelebb lépett, és tett egy bizonytalan mozdulatot felém. Rájöttem, hogy meg akar ölelni, gyorsan széttártam a karom. Amikor átkarolt, nevetni kezdtem, de nem örömömben, hanem az idegességtől.
– Szólíts Péternek! – mondta, és kicsiholt magából egy száraz nevetést. – Otthon, Kispesten mindenki így ismert, a kifli orrú Péter!
A családról kérdezett. A terveimről. És hogy megszoktam-e már az izraeli kosztot, mert neki nehezen ment. A szeme olyan szürke volt, mint a cigarettahamu. Orrát megpattant hajszálerek hálója szőtte be. Rekedtes, mély hangján minden elnyelt szótag keserűségről árulkodott.
Közben elindultunk. Igyekeztem hozzá igazítani a lépéseimet. Nem volt hová sietnünk, mégis megéreztem, hogy lassítanom kell. Izmainak finom, fegyelmezett reszketése jelezte csak, hogy erőlködik. A Jaffai kapun belépve a Nablus utcán lépdeltünk az Óváros szíve felé. Csoda egy környék, bal kéz felől a keresztény negyed, jobb kéz felől az örmény. Itt mindennapos a piac; igazi illatorgia fogadott ma is. Az egyik kis üzletben kávét daráltak, a másikban őrölt fűszereket árultak. Oregánó, bazsalikom, mentalevél, manna, koriander. Kavargó forgatag, áruval megrakott kézihajtányokat kerülgettünk, pedig még dél sem volt. Az én kedvemért választotta ezt az útvonalat. A zsidó negyeden kívül nagy ritkán járhatott az Óvárosban.
– Az ember származása része a személyiségének. Kinek jobban, kinek kevésbé, de a része – szólt, amikor néhány mintás ingű, rövidnadrágos, hangoskodó turista szandálban csattogva ment el mellettünk. Sajnálom azokat, akik ezt nem fogják fel. 

Meg akarnak szerezni mindent, és elveszítik azt is, amijük van. – A magas homloka és a mélyen ülő, vizslató szeme közti vastag szemöldökét hol felhúzta és megfeszítette, hol leengedte, mint a zászlót. Ha nem mondott semmit, az önmagában is jelezte a dolgokról való véleményét.
A szája szélén lefelé görbülő erős ránc megremegett, amikor nemrég elhunyt feleségéről mesélt. Hiába a lánya és az unokák, Hagit hiánya átrendezte az életét. Miközben róla beszélt, hirtelen megállt, felém fordult, és hosszú, csontos ujját rátette a kezemre. Éreztem az érintése súlyát.
– Mert mi a szeretet? – mormolta félhangosan, inkább csak magának. – A szeretet az, hogy soha nem vagy egyedül. Mi vagyunk egyedül nélküled.
Távolról ért el hozzám a hangja, pedig mellettem állt. Hangok és lépések zajából, ritmusából állt össze bennem ez a pillanat. Szavainak egyszerű értelme minden igyekezetem ellenére homályos maradt. Meglódult a vér a fejemben, szégyellni kezdtem magam. Láttam, hogy ő is zavarba jött, apró rángások futottak végig pergamenszerű arcbőrén. Csodáltam őt azért amilyen. Csodáltam és kicsit féltem tőle. Bőre mély barázdáiban, árkaiban és ráncai lefutó vonalrendszerében volt valami időtlenség. Mintha egy más dimenzióból érkező, nem e világi ember állt volna mellettem. Összeszedtem azt, ami még maradt belőlem, és megkérdeztem tőle, hogy mi van azzal, aki nem hisz? Aki csak úgy van és éli a maga kis életét?
– Majd hinni fog, ha nem lesz más választása – válaszolta és legyintett. Az emlékeit egyetlen legyintéssel visszaküldte oda, a sötét múltba, ahonnan jöttek.
Közeledett sétánk vége. Ő jelezte, hogy elfáradt, és az egyik kacskaringós utcácska felé mutatott. Arra vezetett a legrövidebb út a zsidó negyeden át az Óvárosból kivezető Szemeteskapuhoz.
– Ne felejtsd el a címem: Mevaseret Zion, Topáz utca 9. Jeruzsálemtől 12 km. Busszal félórányi út. Várni foglak és paprikás krumplit főzök, ne teli hassal gyere! – mondta el egy szuszra, és ismét megölelt. A karok emlékezete őrzi leginkább az ilyen öleléseket. Azután sarkon fordult, és mintha ott sem lett volna, hamar eltűnt a tömegben.
Egyre többen lettünk a szűk kis utcákon. Éneklő, táncoló iskolások jöttek, mögöttük csuhás zarándokok egy csoportja. A lökdösődésben akkor vettem észre, hogy az Ecce Homo boltív alatt állok; mindenki itt akart szelfizni. A hagyomány szerint Pilátus ezen a helyen mutatott a töviskoronás Jézusra: Íme az ember!
A zsivajgásba most harangszó robbant bele. Felnéztem. A déli napsugár finom párán izzott át. A pára lebegése és a magasban szétoszló füst valószínűtlenné tette az összeépített, kis házak kontúrjait. Úgy álltam ott, mintha máshol lennék, egy másik, egy jóval korábbi történetben.

Turczi István József Attila- és Prima Primissima díjas költő, író.

(Borítókép: A kép illusztráció. Fotó:  Mohammad Hamad / Anadolu / Getty Images)