Kovács Krisztián: Csak az idő marad

Oszi bácsi szünetekben egy Gestapo-tiszt merevségében és szigorával csörtetett végig az iskola folyosóin egyetlen pillantást sem szentelve a diákoknak. Szigorú volt, és sokat követelt, a jeles érdemjegy nála valóban kitüntetésnek számított, mi viszont tizenhat-tizenhét évesen úgy ültünk a padokban, hogy minden fontosabbnak tűnt a történelemtankönyvben leírt szavaknál, hát nem volt nehéz eldöntenünk, hogy nem kedveljük az öreget.

Más sem kedvelte, még a tulajdon kollégái is ritkán álltak szóba vele, az ebédnél egyedül étkezett, és ő volt az egyetlen a teljes tanári karban, aki még mindig hordta az egykor kötelező, de azóta nagyvonalúan elhagyott fehér, tanári köpenyt, és következetesen magázta a tanulóit. Tanítás után beült ütött-kopott VW Golfjába, és elviharzott, egyetlen további percet sem áldozva iskolai teendőkre. Mégsem állíthatom, hogy rossz tanár lett volna: megkövetelte, hogy a történelmet összefüggéseiben lássuk, hogy a „miért” kérdésére keressük a választ, és felmérjük, hogy a minket körülvevő világ alapvetően okokra és okozatokra épül. Mindig azt kérdezte, „mi ennek a möge?”, mi pedig hátradőltünk, felkészülve egy újabb súlyos és fárasztó magyarázatra. 

Oszi bácsiék velünk szemben laktak az utcánk túloldalán. Esténként, ha bringámmal az ablakuk alatt kerekeztem el, láttam mélabús alakját az üvegen át, ahogy egyedül ül a konyhaasztalnál. Néha még azt is, mit vacsorázik: egyszerű ételek voltak, szalonna, kolbász, hagyma, fehér kenyér, egy kis pohárkában piros lé, talán vörösbor. Sokszor láttam az udvaron ácsorogni, miközben a szőlőtőkéit metszette, a virágágyását gazolta, vagy a füvet nyírta. Mindig integettem neki – mégiscsak szomszédok voltunk –, de sosem intett vissza. Furcsa pedagógiai etikettet követett, talán azt hitte, azzal átlép egy határt, ami nem igazságos a többi diákkal szemben, vagy csupán nem akarta, hogy azt higgyem, jelent bármit is tanulmányaim szempontjából a szomszédság.

Egyszer megkérdeztem apámat, hogy Oszi bácsi afféle remete-e.

– Dehogyis. A feleségével lakik.

– De őt sose látni.

– Azért, mert beteg. Már régóta.

– Mi baja?

– Valami ilyen mozgásszervi dolog. De már beszélni se tud, csak fekszik egész nap.

Elképzeltem Oszi bácsit, ahogy együtt él a feleségével egy hosszú évek óta néma csendbe burkolódzó házban, ahol hiába mond bármit is, hiába kérdez, arra sosem érkezik válasz, és mérhetetlen szomorúságot éreztem. Nekiszegeztem apámnak a kérdést, miért nem adja be egy intézetbe vagy öregek otthonába.

– Ez ilyen lelkiismereti dolog – felelte, és nem értettem, miért vesz valaki magára olyan terhet, amiről tudja, hogy nem bírja cipelni, és amire ráadásul létezik jobb megoldás. Miért nehezíti valaki szándékosan a saját életét? Apám talán megérezte a bennem lakozó kételyt, mely így szólt: – Még én is gyerek voltam, amikor összeházasodtak. Azt nem dobhatod el csak úgy, bármi lesz is.

Apám hangját szomorúság kesernyés íze itatta át. Alighanem eszébe jutott anyám. Óvodás voltam, mikor meghalt. Apám nem volt szentimentális alkat, de tudtam, ha egyedül van a műhelyben, néha magában beszél, és azt hiszem, a mondandóját valójában anyámnak címezte, és még mindig szigorúan az ágy bal oldalán aludt, mintha várná, hogy a felesége egyszer még befekszik majd mellé.

Nem voltak komolyabb összetűzéseim Oszi bácsival, mert hamar elkönyvelt közepes tanulónak, és miután elhelyezett a skatulyába, onnan nem volt menekvés. Én megelégedtem volna ennyivel, de kellett a jó jegy a felvételihez, hát kénytelen voltam hajtani érte és önként jelentkezni felelésre.

Ez volt az utolsó éve a nyugdíj előtt, de talán a felesége ápolása, egy örökkön beteg ember és a lassú elmúlás állandó jelenléte az életében tovább mélyítette az arcát pókhálózó ráncokat. Azt kérdezte tőlem:

– Kérem, mutassa be nekünk, milyen kapcsolat áll fenn az Egyesült Államok agresszív közel-keleti politikája és a szeptember 11-i terrortámadások közt. Szorítkozzon az ismert tényekre, ne légből kapott fejtegetésekre, ugyanakkor értékelem, ha megfogalmaz saját véleményt is.

Gombóc formálódott a torkomban, és a lehetséges hasmenés vissza-visszatérő csikarása gyötörte a beleim tájékát. A teremben síri csend. A kérdést még az éltanulók is túlzásnak érezték, amit végül elhebegtem a rendelkezésemre álló tizenöt percben, pedig jobbára tévéhíradókból csencselt kétes információ volt, amit Oszi bácsi végül egy kegyelmes kettessel jutalmazott. Az átlagomat nemhogy javítottam, de tovább rontottam, és minderre önként jelentkeztem.

A haragtól könnyek gyűltek a szememben.

– Átmegyek, és feltöltöm a postaládáját kutyaszarral – mondtam apámnak, aki félretette a tanulmányaimra vonatkozó szigorát, és felsóhajtott.

– Az öregnél nem leszel te se jobb közepesnél. Ez egy ilyen dolog.

– Akkor is ilyen majom volt, amikor téged tanított?

Apám vállat vont.

– Engem se szeretett. Téged se szeret.

– De miért?

– Azért, mert az én fiam vagy.

– Jó, de téged miért nem szeretett?

Apám eleven gyerek volt, tízéves korára eltörte már mindkét kezét és mindkét lábát (a bal kezét azóta sem tudja tökéletesen kinyújtani). Nem csupán fára mászott, ahogy én, de már volt egy saját Csepel motorbiciklije, tizenkét évesen pedig jogosítvány nélkül totálkárosra törte az apja Zaporozsecét. Nagyapámtól kapott egy eredeti svájci órát, azt beadta zálogoshoz, és annak az árából csináltatta meg a kocsit. Katonaként hadbíróság előtt állt, mert eltáv nélkül hagyta el a laktanyát, egyszer pedig, valamikor a nyolcvanas évek közepén pár barátjával az NSZK–NDK határon ácsorgott, és a disszidáláson töprengett. Nem kért elnézést, amiért élt, nem bánt meg semmit, de mindig egyenes volt mindenkivel, és bár ezzel sokszor a saját vesztét okozta, tudtam, hogy máig sokan tisztelik érte.

Oszi bácsi apja is kedvelte. Talán túlságosan is. Apám szerint sok időt töltött náluk a szomszédban, segédkezett az idősebb Oszkárnak, mikor az támfalat épített a disznóólak mögé, vagy a Wartburgot szerelte. Folyton ott sündörgött, és szóval tartotta az öreget, aki élvezte, hogy érdeklődő társasága van, mert a saját fia eközben odabent ücsörgött a szobában a könyvei közt, és naphosszat csak olvasott.

– Szuper. Tehát azért utál engem, mert ő nem olyan gyerek volt, amilyet az apja elképzelt magának, te meg igen.

– Hát ja. Ez egy ilyen dolog alighanem.

A ballagási ünnepségen Oszi bácsi a tanári gárda közepén ült, mikor elbúcsúztatták negyvenévnyi pedagógiai pályafutása zárásaképp. Nem várta meg a volt kollégák gratulációját, bár ők sem erőltették meg magukat: az ünnepség után láttam, ahogy kislisszan a kertkapun, beül az öreg, mustársárga VW Golfba, és eltűnik. 

Az elkövetkező négy évben, míg egyetemre jártam Szombathelyre, csupán egyetlen emberrel találkozott rendszeresen, és ezt én is csak később tudtam meg. Apám minden hétfőn délelőtt beült az Opel kombijába, és elautózott a város másik végén lévő Sparba, hogy aztán bevásároljon két személyre. Az élelmiszerekkel és fagyasztott húsokkal teli dobozt letette Oszi bácsiék küszöbére, és párszor rávágott ököllel az ajtóra, mert a csengő régóta nem működött.

Mikor a diplomaosztó után hosszabb időt töltöttem otthon, szomorúan vettem tudomásul a szomszéd ház rettenetes állapotát. A kertet felverte a gaz, a kerítést megette a rozsda, a házfalak elszürkültek, a tetőcserepek színét kifakította a nap. Apám annak az embernek a szomorú beletörődésével legyintett, aki már tudja, milyen eltemetni egy feleséget:

– Ilyenkor már csak az idő marad. Ez egy ilyen dolog.

Nem voltam otthon, amikor eltemették Oszi bácsi feleségét pár hónappal később. Amikor végül hazalátogattam, láttam, hogy a szomszéd ház kertjét valaki rendbe tette. Egy teherautó állt a kocsibejárón, a platóján kartondobozok és ránézésre ruhaneművel teli szemeteszsákok sorakoztak. ELADÓ feliratú műanyag tábla lógott két telefonszámmal kiegészülve a kertkapun, amit valaki gondosan lecsiszolt előtte.

Nyílt az ajtó, és Oszi bácsi nehézkesen cammogott lefelé a három lépcsőfokon, a kezében egy lezárt kartondobozt tartott, amit az udvaron lévő kupac felé cipelt. Megdermedt egy pillanatra, mikor meglátott. Felemeltem a kezem, és intettem neki.

Letette a dobozt a többi közé, várt egy pillanatot, aztán mielőtt visszaindult volna a házba, biccentett.

A szerző író, szerkesztő, kommunikációs szakember.

(Borítókép: A kép illusztráció. Fotó:  Christian Charisius / picture alliance / Getty Images)