Poós Zoltán: Minden rossz máshol van

A tél betörése nem csak a hideget jelentette, a jég poklát, amikor a határ menti tájon a gyerekek derékig süllyednek a bűzös Szárazérbe, az idősek pedig combnyaktörést szenvedtek a salakos, jeges udvaron. A tél ugyanis maga volt az otthonosság, a meleg, amikor, mint egy másik világba érkezve, a Fiú belépett a házba, ahol már várta a MH-Gemenc olajkályha. Várta, hogy valaki végre fordítsa el a csapját, hajtsa fel a platniját, nézzenek bele, mint egy ágyúcsőbe, nézzen bele az égéstérbe, folyik-e már az aranylón csillogó anyag. Ha kifolyt némi olaj, a Fiú bedobta a gyufát, amit olyan színpadiasan gyújtott meg, mintha egy partizánfilmben akarná felrobbantani a tartálykocsikkal teli vasútállomást. Az égés a kályhában akkor tökéletes, ha a láng napsárga és a lángkép egyenletes. Fél óra múlva már legalább tizenhat fokra emelkedett a hőmérséklet, estére pedig már húsz fok is volt. Különböző helyiségek, különböző hőmérsékletek. Egyikből ki, a másikba be.

Télen állandó a készenlét, valamit mindig meg kell oldani. Vizes lett a farmer szára, mert a Fiú alatt beszakadt a Szárazér. Levenni a nadrágot a tizenöt fokban, felvenni egy mackóalsót, ami már a tíz fokos szobában volt. A farmer szárát az olajkályhára helyezni, állandó készenlétben lenni, nehogy kiégjen az egyetlen jó nadrág, amit fel lehetett venni 1980 telén. Leszakadni a jégen, elmenni a határig, hogy történjen valami azon kívül, hogy a Fiú megnézhette a tévében a Kuckót, Kalocsai Miklóssal, aki arról beszélt, hogy mekkora a mozgásigénye a vizslának. Egy határ menti kisvárosban senkinek nincs vizslája, mindenhol korcsok ugatják a házak előtt elvonuló traktorokat, vagy trágyával megrakott lovaskocsikat. Minden szegényes, de a kocsis ostora tele van piros bojtokkal, díszekkel. A kertig ért a Szárazér maró bűze, csak két porta választotta el a telküket a vízparttól, a Fiú könnyedén kiért a kerteken át az érpartra, csak arra kellett vigyáznia, ne tapossa le a veteményeseket.

A határ menti városnak jellegzetes szaga volt. Néha leemelték a fedőt, azaz bekapcsolják a kemencéket az állati maradványokat feldolgozó Digesztorban, illetve ott kanyargott a bűzös, eliszaposodott folyó, a Szárazér, amibe a románok beleengedték a bűzös vegyszereiket. Csak akkor enyhült az aradi bőrgyár szennyezte folyó szaga, ha befagyott a víz. Ment a Fiú haza a napköziből, fél öt volt, a hideg levegőt már átitatta a sötétség.

Sosem hitte, hogy valami baj történhet vele, mert abban az időben még nem volt képes arra, hogy felfogja a tragédiákat. A bajok az érzékelés határain túl történnek, ő pedig még nem érzékel semmit, csak a saját világa körvonalait. Isten tenyerén érezte magát, és akkor sem gondolta, hogy baj lehet, amikor 1978-ban véletlenül felgyújtotta a Galgóczy gyerekkel a Gulya gyepet. Biztos volt benne, hogy idejében kiérnek a tűzoltók, biztos volt benne, hogy nem történhet semmi baj.

És nem is lett. Gyorsan eloltották a tüzet, senkinek nem lett baja. Amikor éhségtől szédelegve hazaért, megivott egy pohár csapvizet, megevett egy Sport szeletet, hogy elnyomja a szájában a cigaretta szagát, és már nem is korgott a gyomra. A tél azonban más volt, télen a Fiú nem ment a Gulya gyepre, télen nem voltak csavargások, legfeljebb kisebb kerülők, és nem volt foci sem. A tél mindig adott feladatot. Ki kellett kerülni egy hókupacot, végig kellett csúszni az összes jégen, legyen az vizes árokban, aszfaltúton, a traktornyomok taréja melletti jegesedéseken. Feladat volt ez is: kifáradva megpihenni a hideg szélben. A tél maga volt a rácsodálkozás. A moziban volt ruhatár? Volt, aki télen beadta a kabátját? Volt idő, amikor ott ruhatáros néni állt? Persze, olyan is volt, hogy kitoltak egy zongorát a Szárazér partjára, és a zeneiskola vezetője Chopint és polkákat játszott a korcsolyázó intelligencziának, de arról a világról már senki nem beszélt. A történelem új időszámítása 1944. szeptember 23-án kezdődött, amikor bejöttek az oroszok, majd Vitéz jószáshelyi Purgly Emil, Horthy sógora a cselédek, árendások, béresek szeme láttára végigsöpörte a Fő utcát.

Történelem nincs, csak a színes kártyalapokon, amit a jó jegyek után osztott ki a tanítónéni: Dózsa megégetése tüzes trónon. A kép hátulján ismertető, majd a végén üzenet: Jó tanulást kíván a Tanulók Takarékpénztára. A fiú lát az idősek kátrányos konyháiban egy lovát ugrató huszárképet, amin ez olvasható: Szolgálati időm emlékére. Ezek szerint a nagyapja egyszer huszárgúnyában, kivont karddal a lovát ugratva vágta le az ellent, a budai vár előtt. De már az ötvenes években csak ült a Belsped huzatos irodájában, a falra rajzszegezett Szabad Föld falinaptár alatt egy hokedlin, és fonta az ostorszíjat a fuvarosoknak, és csak köpködött a Jancsi kályha melletti pernyés kotlába. De azok az idők is elmúltak, a hetvenes évek végén már modern idők jártak, olajkályhával is lehetett fűteni. A fiú az ól mellett, a szalmatörekkel teli hóban állva fejthette a hordóból az olajat, ami, ha kifolyt, olyan volt, mintha valaki odahugyozott volna.

Vigyáznia kellett, olyan érzése volt, hogy egy óvatlan pillanatban eltörik a pulóvere, mint egy darab jég. És nyikorgott a többi ruha, mint egy ajtó, amit hosszú ideje nem nyitott ki senki. Télen a Fiú magára hagyta a kertet, hónapig nem ment hátra. Amikor mégis, akkor olyan érzése volt, mintha elvált volna a kert a portáról, önálló életet élt, a fagyott gazcsomókkal, a hómaradékokkal, a kinn felejtett műanyag vödörrel. A kert már nem vett tudomást a házról, és a lakóiról, de ugyanúgy elkülönült a házról az a fűtetlen szoba is, ahová nem kötötték be a gázt. Olyan volt télen, mint egy műveletlen táj. Díszlet. Mint amikor egy kastélyban berendezik a szobát, ahol a Fiú megnézhette Sissi fésűjét. Évek óta nem nyúlt senki a ballagási tarisznyákhoz, a lakkozott mákgubókhoz, sem az MLSZ-zászlóhoz, amit Mezey György küldött a Fiúnak.

Egy tér, amit még 1961-ben rendeztek be a szülők, abban a reményben, hogy majd egyszer birtokba veszik, de sosem vették használatba, ahogy szinte sosem horda a Fiú anyja a drága bundát, amit egyszer meggondolatlanul vásárolt. Volt, hogy túl sok hó esett, és nem mehettek hétvégén haza a gimnázium kollégistái. Aki mégis elindult, az vagy hazaért, és kapott egy intőt a következő héten, vagy nem ért haza, mert elaludt, és megfagyott a padon, még félúton az oldalfalak nélküli buszmegállóban. A napfény ráfagyott a tájra, vonyítani kezdtek a közeli tanyák kutyái.

Aztán az élet ment tovább, a diákot eltemették, a negyedikesek készültek az érettségire. Volt, hogy egy busz a fénysorompó piros jelzése ellenére is a sínekre hajtott. Sokan meghaltak, de a Fiú még mindig azt érezte, hogy biztonságban van, mert a rossz mindig máshol történik, és a hó is csak azért van, hogy körülölelje a házukat a megnyugtató csend. Máshol lőttek rá Lennonra, Reagenre, II. János Pálra, minden rossz máshol van. A Fiú kinézett a folyosó félig jégvirágos ablakán, és látta, hogy bedobták a Képes Újságot, és mintha levél is jött volna. Talán Mezey Györgytől.

A szerző József Attila-díjas magyar író, költő, az Index külső munkatársa.

(Borítókép: A kép illusztráció. Fotó: Peter Adams / Getty Images)