A repülőgép rázott, sötét volt, csak a vészkijáratot jelző kis zöld ikonok világítottak kísértetiesen

Az emberek furcsállni szokták, hogy ennyi idősen még soha nem ültem repülőn.
Gyerekkoromban nem voltunk gazdagok, aztán felnőttkoromban sem lettünk azok, meg eleve nagyon szorongok minden helyváltoztatástól, mert könnyen eltévedek, és enyhe klausztrofóbiám is van, szóval engem soha nem vonzott, hogy pénzért beüljek egy szűk, zárt fémkapszulába, amely több ezer méter magasra emelkedik és egy idegen férfi vezeti.

A múlt hónapban mégis úgy alakult, hogy el kellett repülnöm egy rövidebb útra, majd másnap vissza onnan. A családom és a barátaim viccesen biztattak, hogy nem lesz semmi baj, a levegőben nem lehet eltévedni, legfeljebb a vécé felé menet, de akkor az utaskísérők majd visszakísérnek a helyemre. Meg jöttek a szokásos mondások, hogy a légi közlekedés ma már sokkal biztonságosabb, mint az autós vagy a gyalogos. Egy barátom hasznos dolgot is mondott: ha félek, figyeljem a légikísérők arcát, és ha ők higgadtak, akkor biztos, hogy nincs semmi baj.

Odafelé úton zavartalan, napos idő volt, a csinos légikísérők végig derűsen viselkedtek, sőt már-már flörtöltek egymással, ami eggyel még megnyugtatóbban hatott rám, mint a sima higgadtság. Az elején előadták a biztonsági előírásokkal kapcsolatos mozdulatsort, amit úgy látszik, már mindenki ismert a gépen, mert csak egyedül én nevettem. A felszállás egyáltalán nem volt félelmetes: ahogy kinéztem az ablakon, és láttam, hogy a gép méltóságteljesen a házak, utak, szántóföldek, majd a felhők fölé emelkedik, elöntötte a szívemet a hála, hogy részese lehetek az Emberiség diadalának.

A járaton több magyar író is utazott, mivel a célállomáson egy jeles irodalmi program zajlott éppen. Reménykedtem, hogy egyiknek se mellém szól a jegye, mert szerettem volna egyedül félni, és szerencsére így is alakult.

Ő egy ideje haragudott rám egy bizonyos ügy miatt, és pár hónapja váltottunk is pár indulatos csetüzenetet. Azóta nem beszéltünk. Most észrevett és intettünk egymásnak, de nem tudtam leolvasni az arcáról semmit. Ettől eltekintve életem első repülése kellemesen, sőt felemelően telt, így hát nagy önbizalommal, aggodalmak nélkül készültem a visszaútra.

Másnap délután már sötétedett, amikor megkezdődött a beszállás. Volt egy kis köd is, de mindegy, gondoltam, a sötét miatt úgysem látnék ki olyan jól, mint idefelé. Viszont az feltűnt, hogy mai légikísérőnknek milyen rémült arca van. Még fel sem szálltunk, de ez a szegény lány már úgy nézett ki, mint aki kísértetet lát! Nyilván csak ezzel az arcberendezéssel született, mégis valahogy vészjósló volt. A személyzet a pilótánk, Rózsa Ákos nevében is üdvözölt bennünket és kellemes utazást kívánt. Ismét konstatáltam, hogy az írók szerencsére messze ülnek tőlem – kivéve Gábort, aki kettővel mögöttem foglalt helyet. Nem vett észre, mert elmerülten tabletezett. A gép fénye megvilágította a jól ismert arcot, és nekem elszorult a szívem, eszembe jutottak az egyetemi éveim. Gyorsan visszafordultam és elbújtam a székembe, nehogy észrevegyen, és egész menetidő alatt gyűlölettel nézze hátulról a hajamat.

Felszállás után a mellettem ülő nő próbálta felvenni velem a szemkontaktust. Velem egykorú lehetett, vagy kicsit idősebb, piercing volt az orrában, és színes, bohém kardigánt viselt. Azt tippeltem volna, hogy valami művészféleség, talán író, bár nem volt ismerős. Egyelőre sikeresen kerültem a tekintetét, de éreztem, hogy másodpercekre vagyunk egy spontán kialakuló párbeszédtől, és nagyon óvatosnak kell lennem, ha nem akarok negyven percet csevegni.

És akkor megzökkent a gép. Nem kicsit zökkent, hanem nagyot. Valahogy úgy, mintha egy nagy buckának ütközött volna, csak hát ugye a levegőben voltunk. Lett egy kis zavar az utastérben, de az emberek megpróbálták könnyedén venni a dolgot.
– Útfelújítás! – mondta egy férfi egy mókás társaság közepén, és a többiek nevettek.
Próbáltam másra gondolni. Nem arra, hogy mitől zökkentünk ekkorát. Nem arra, hogy ha kinézek az ablakon, félelmetes lila füstként látom gomolyogni a ködöt. Nem arra, hogy milyen rémült az utaskísérőlány arca. Hanem arra, hogy a légi közlekedés manapság sokkal biztonságosabb, mint az autó vagy a…

Megint megzökkent. És most már rázott is, hosszan. Majd az ülés támlájába préselt a nyomás, mint felszálláskor, aztán meg előredöntött. A mókás társaság viccesen sikoltozott, mintha azt játszanák, hogy hullámvasúton ülnek.
A szomszédom most végre feljogosítva érezte magát, hogy megszólítson.

Még sosem fogyasztottam ilyesmit, és mondtam neki, hogy nem zuhanás közben fogom elkezdeni. Ő megvonta a vállát, és csámcsogott tovább.

Ekkor az első légikísérő beleszólt a fedélzeti hangszóróba.
– Kedves utasaink! A sűrű köd miatt precíziós műszerek segítségével fogjuk megkísérelni a leszállást. Emiatt kérem, hogy minden elektronikus eszközüket kapcsolják ki, a fedélzeti világítást pedig le fogjuk kapcsolni. Köszönjük megértésüket!
És kialudtak a fények. A gép rázott, sötét volt, csak a vészkijáratot jelző kis zöld ikonok világítottak kísértetiesen. A légikísérő leült egy székbe és bekötötte magát egy sokkal biztonságosabb övvel, mint amilyen a miénk volt.

Az emberek féltek, és mindenki másképp kezelte a félelmét. A vicces társaság egyre harsányabban kacagott, egy idős hölgy előttem elmondta, hogy minden tőle telhetőt megtett a biztonsága érdekében: a hátsó traktusba váltott jegyet, ahol nagyobb a túlélés esélye, pamutruhát öltött, nem műszálasat, úgyhogy míg mindenki más zuhanás után égni fog, mint a fáklya, ő nem kap lángra! Egy vörös hajú, szeplős fiú az utazás kezdete óta csukott szemmel, fejhallgató alatt meditált, és amikor a – most már joggal – rémült arcú légikísérőlány megpróbálta levetetni vele, kinyitotta savószínű szemét és olyan kétségbeesetten kapaszkodott két kézzel a fülesébe, hogy a légikísérő nem bírta elvenni tőle.     

Közben a piercinges szomszédom azt vette a fejébe, hogy eltereli a figyelmemet.
– Te is író vagy? – faggatózott tovább.
– Aha. Te is?
– Igen. De én szar.
– Én jó – mondtam kis gondolkodás után, mert a halál árnyékában mindenki őszinte.
Mivel utazás előtt ráhangolódásképpen megnéztem egypár részt a Légikatasztrófák című sorozatból, pontosan tudtam, hogy ilyenkor az emberi tényező dönt el mindent. A pilóta jellemének, a személyzet többi tagjával való kapcsolatának és aktuális döntéseinek együttállása adja ki a lehetséges tragédia végkifejletét, mint egy Csehov-drámában.
Vajon Rózsa Ákos emberi kvalitásai milyen életkilátásokat biztosítanak számunkra?

Egy hölgy mosolyogva nyugtatott meg a szemüvege mögül.
– Nem kell félni, a leszállást ezeken a mai gépeken már csak egy gombnyomással intézik.
– Na de ha precíziós műszerekre van szükség? – aggályoskodtam.
– Az annyi, hogy ködben csak megnyomnak még egy gombot.
Csóváltam a fejemet.
– Nem hiszem el! Én úgy látom magam előtt Rózsa Ákost, mint aki két izmos karjával acélosan tartja irányban a kormányt, és bár remeg a keze, és csillog a homlokán az izzadság, de ő bírja, tartja a gépet, szíve és karja minden erejével…. – és ezt el is játszottam addigra már egész tekintélyes létszámú hallgatóságomnak. Megkönnyebbült nevetés zengett, valaki tapsolt is.

És akkor hirtelen rájöttem, hogy tulajdonképpen ezért lettem művész. Már születésemtől gyengébb, gyávább és szánalmasabb vagyok, mint a normális emberek, akiknek viszont ez kapóra jön: ha én félek helyettük, ők nyugodtak maradhatnak! A felnőtt pozícióját vehetik fel a rettegő gyerekkel szemben, ami magabiztosságot nyújt nekik. Elhordozom a szorongásaikat és még ki is viccelem őket, hogy megkönnyebbüljenek.

Semmi ok az aggodalomra, mondta lágyan Rózsa Ákos, de a precíziós műszerek sajnos nem funkcionálnak, így nem biztos most, hogy megkísérli a leszállást, de semmi pánik, kellemes utazást kíván, minden jót.

Miii?? Ha nem kísérli meg a leszállást, akkor mégis meddig maradunk fent az égben? Eleve minek jöttünk ide fel? Nem kellett volna! Ez az Emberiség hihetetlen gőgje, maga a hübrisz, hogy azt képzelte, istent játszhat és felhatolhat az égbe büntetlenül! Hát nem tanultunk Daidalosz és Ikarosz történetéből?
A gép komótosan elkezdett jobbra dőlni. Vérfagyasztó és kiszolgáltatott érzés volt, és végül körülbelül 45 fokos szögben megállt. Nagy lett a csönd a fedélzeten, szomszédom félig eldőlve kapkodta be a gumicukrokat.

És ekkor történt a legijesztőbb dolog. A gép első felében előjöttek a helyükről az oxigénmaszkok – de a hátsó részben, ahol mi ültünk, nem. A légikísérők bemondták, hogy senki ne használja a maszkokat, mert meghibásodás történt, de ez nem hangzott hitelesen azok után, hogy alig egy órával azelőtt megmutatták, hogy kell használni veszély esetén. Az első utasok felvették a maszkokat, mi meg frusztráltan arra gondoltunk, hogy hagynak minket meghalni.

Ráadásul én tudtam, hogy ez a sok ember mind az én bűneim miatt hal meg.
Én megérdemlem a halált, nem vagyok jó, ez világos. De a többiek? Nekik miért kell miattam elpusztulniuk? Jobban kellett volna élnem! Sokkal, sokkal jobban, hogy ez ne történhessen meg!

De akkor körülnéztem az utastérben, és meglepve láttam, hogy mindenki ugyanezt gondolja. Hogy ő a világ legrosszabb embere, és most mind miatta pusztulunk el. És ez hirtelen úgy meghatott és szeretettel töltött el engem! Szerettem az összes bűnös, csaló, gyenge, szívtelen, önző, irigy, mohó utastársamat – a magabiztos nénit, a zenehallgató fiút, a piercinges rossz írónőt, Rózsa Ákos pilótát, a rémült arcú légikísérőlányt, és még magamat is – és persze Gábort ott kettővel mögöttem – tényleg, ő vajon most mit csinál?

Megfordultam, ami nem volt könnyű a 45 fokos dőlésszög meg a rázkódás miatt. Gábor hátradőlve, csukott szemmel ült, mint egy bölcs buddha. Szerintem ő is készült a halálra. Megérezte, hogy őt nézem, kinyitotta a szemét.
– Megfogjam a kezedet? – kérdezte.
– Igen! – mondtam lelkesen, és hátranyújtottam a kezem, ő pedig megfogta. – Te haragszol rám? – kérdeztem.
– Miért haragudnék?
– Hát az SzFE-ügy miatt! Hogy most is ott tanítok meg minden…
– Á, a faszt haragszom! Már rég elfelejtettem – mondta – Szeretlek!
Boldog voltam erre az egy percre, a halál küszöbén, a rázkódó gépen.

Aztán persze leszálltunk, és nem haltunk meg, Gáborral pedig szerencsére azóta megint tartjuk a kapcsolatot.
De én még most, hetekkel az eset után is úgy érzem egy-egy pillanatra, hogy még mindig ott ülök azon a gépen, még mindig félek, és még nem dőlt el, hogy élek-e tovább vagy meghalok.

A szerző író, drámaíró, dramaturg.

(Borítókép: A kép illusztráció. Fotó:  Nicolas Economou / NurPhoto / Getty Images)