Kovács Krisztián: Egyoldalú társalgások

Akkoriban még nem beszélt sokat, csupán annyit kommunikált, amennyi az adás-vételhez elengedhetetlen volt. Profinak tűnt, pedig a tizennégyet se töltötte be. Mindig úgy láttam, hogy játékokban és filmekben él. Alacsony volt, buggyos bő nadrágot és kifakult Kobe Bryant-mezt hordott folyton, és már akkor kopaszodott, pletykák szerint a rengeteg fűtől, amit aközben szívott, hogy sorra másolta át nekünk a legújabb PC-játékokat és filmeket. Volt egy tíz-tizenkét oldalas katalógusa – hat-hét A4-es lap egy szürke csiptetős mappán –, amit mindig magánál hordott, meg egy jegyzetfüzete, ahová a megrendeléseket írta a szünetekben. Sosem kérdeztük, honnan szerzett több száz játékot és épp csak mozikba került filmkópiákat. Tulajdonképpen soha nem kérdeztünk tőle semmit.

A lányok nemigen tudtak mit kezdeni vele, különc csodabogárnak tartották, és ő sem erőltette, hogy kapcsolata legyen velük, de mi, fiúk a szórakozás mély növésű messiásaként tiszteltük, és tűkön ülve vártuk a hónap első hetét, amikor közzétette a frissített listát csupa új megjelenéssel. Némi felár ellenében műanyag tokot is kaptál a CD-hez, rajta a játék vagy film borítójának lézernyomtatott replikájával. Távolról kiköpött úgy festett, mint a bolti.

A megrendelt portékákat a nyolcadik óra után az iskola mögötti garázsnál lehetett átvenni. Sosem kérdeztük, kié a garázs, de tudtuk, hogy az az ő birodalma. A kaput mindig csak résnyire nyitotta, te bemondtad a neved, ő kihozta a játékokat, és csak akkor adta a kezedbe, miután átvette tőled a pénzt. A garázsnál egész délután nagy volt a forgalom; kisváros lévén, ha nem a videótékában költötted el a zsebpénzed gyerekként, akkor nagy eséllyel nála hagytad. Mindig is érdekelt, mi lehetett a garázsajtón túl, de bárkit is kérdeztem, csak a vállukat vonogatták. Nem számított, amíg megkaptad, amit akartál.

Ráment vagy nyolc-tíz mondata, míg megérttette velem, kivel is beszélek, és látszólag az emlékei kevésbé fakultak az azóta eltelt huszonkét évben:

– Te voltál az első, aki a Desperadost kérte, tudod, azt a vadnyugati kattintósat, meg mellé a Kelly hőseit borítóval. Azt se előtte, se utána nem kérte senki.

A Kelly hősei ajándék volt apámnak, az volt a kedvenc filmje, de arra nem volt pénzem, hogy eredetiben vegyem meg neki. És ahogy kimondta a két címet, beugrott apró rágcsálóarca, ahogy kidugja fejét a garázskapu résén. Azt mondtam, emlékszem rá, bár a teljes emlékanyag csak azután tért vissza, hogy letettem a telefont. Megkérdeztem, miben segíthetek. Valamilyen pénzügyi szolgáltatásról kezdett beszélni; éreztem, hogy betanult szöveg, egy írott szkript pontjait vette sorra, majd személyes találkozást javasolt, ami annyira váratlanul ért, hogy ráböktem az egyik felajánlott időpontra és helyszínre, ő pedig azelőtt bontotta a vonalat, hogy rákérdeznék, egyáltalán honnan szerezte meg a számom.

Szürke öltönyben és nyakkendőben jelent meg a találkozón, egy Teréz körúti kávézóban. Fülledt idő volt, erősen izzadt. Kopasz volt, fejbőrén megcsillant a spotlámpák fénye, nyúzott arca és borostája öt évvel öregítette. Miután minden meggyőződéstől mentesen felmondta a cég bemutatkozó sablonszövegét, pénzpiacról és ingatlanárakról kezdett beszélni. Általában elvből nemet mondok a hasonló meghívásokra, a család pénzügyeit szeretem saját magam kezelni akkor is, ha így kevésbé hatékony, hiába a feleségem unszolása, hogy vegyek igénybe szakembert. Ezúttal is csupán a személye és az első hívása óta betörő emlékek miatt jelentem meg, így aztán nem bántam, hogy a hivatalos részt hamar maga mögött tudta.

– Kérdezhetek valamit? – szakítottam félbe, mikor újra szóba kerültek a kalózmásolatok, amikkel gyerekkorunkban seftelt. – Mi volt abban a garázsban? Úgy értem, tudtommal sosem engedtél be senkit.

Egyenes válasz helyett azonban az általános iskoláról kezdett beszélni, az akkori osztálytársakról – legtöbbjüket ismertem, akadt, akivel máig beszélő viszonyban voltam –, és csak dőlt belőle a panasz, mintha azóta halmozódott volna, hogy elballagtunk nyolcadikból. Végül miután megittuk a kávénkat, anélkül álltunk fel, hogy egyetlen további szó is esett volna biztosításokról, állampapírokról vagy kedvező hitellehetőségekről, és azzal köszönt el tőlem, hogy keressük majd egymást.

Nem számítottam rá, hogy ez már a következő héten megtörténik. Azt mondta, meghívna egy sörre. Csak úgy, mondta, barátilag. Nem volt dolgom, hát igent mondtam, kíváncsi lettem, mi sül ki ebből, mikor bukik ki a valódi szándék, vajon ez csupán valamiféle új beetetőmanőver a pénzügyi tanácsadó cégtől, mely alkalmazta őt.

Megittuk az első sört, aztán megittuk a másodikat; üzletről, pénzügyekről egyetlen szó sem esett, ő is elhagyta az öltöny-nyakkendő kombinációt, kapucnis felsőben és farmerben iszogatta szűretlen ipáját. Közéletről folyt a csevej, politikáról, csupa olyan kérdésről, melyekben még barátok előtt sem szívesen nyilvánítok véleményt, elkerülendő a felesleges vitákat, és ezúttal is jobbára ő vitte a szót, noha sok mindenben egyetértettem vele. Aztán beszélgettünk játékokról, a konzolvilág átalakulásáról, és filmekről is, silány hollywoodi termékekről, melyek nyomokban sem idézik a mozi 90-es évekbeli reneszánszát.

Aztán rákérdeztem:

– Mi a helyzet a családdal, még mindig Zalában élnek? Volt egy nővéred is, úgy rémlik, felettem járt később a gimiben.

Ekkor a gimnáziumról kezdett beszélni, hogy el sem tudta képzelni soha, hogy oda felvételizzen, ő bizony el akart kerülni a városból, világot látni, és most is úgy véli, helyesen döntött. Aztán megkérdezte, akarom-e tudni, melyik volt a legjobb mozi, amiben valaha megfordult. Önkéntelenül is igennel feleltem, ő pedig áradozni kezdett a madridi Filmoteca Española szépségéről és hangulatáról.

– Mindig is érdekelt, honnan szerezted azt a rengeteg filmet és játékot? – szúrtam közbe ismét. – Úgy értem, még be se mutatták a moziban, neked már megvolt. Hogy csináltad?

Erre aztán az online streamingszolgáltatók kritikája volt a válasz; meglehetősen logikusan és aprólékosan tárta fel, miért a Netflix és társai felelősek azért, hogy a nagy filmforgalmazók évek óta biztonsági játékot játszanak folytatások és remake-ek kiadásával. Idegesített, hogy a társalgásaink udvarias csacsogásnak tűnnek, és nem valódi eszmecserének. Bárki más is ülhetett volna vele szemben, miért éppen rám esett a választása? 

Elnézést kértem, a feleségemnek tett ígéretre hivatkoztam, és kimentettem magam, mielőtt vehemensen újabb témába kapaszkodott volna bele. Az elkövetkező időszakban barátoknak és ismerősöknek beszéltem a találkozásainkról, kérdéseket tettem fel, vajon ők tudják-e, mi történt vele, miért nem hajlandó válaszolni egyenesen egyetlen személyes kérdésemre sem. Nem voltak valódi válaszok, csupán komolytalan találgatások.

– Ez egy sales technika – mondta egyikük.

– Sales technika nem akkor lenne, ha megpróbálna a bizalmamba férkőzni? Ráadásul a termékekről szó sem esett.

– Majd fog. Hidd el! Ezek ilyenek!

Más szerint:

– Lehet, hogy pszichopata.

– Ugyan már.

– De komolyan. Nem szoktad érezni, hogy követnek?

A feleségem azzal viccelt:

– Lehet, hogy tetszel neki. Helyes harmincas pasi vagy, stabil egzisztenciával – és nevetett, ami obszcénnak tűnt egy pszichológustól. – Így akar becserkészni. Lassan az ujja köré csavar.

A következő héten újra felhívott. Egy Boráros téri kávézóban ültünk le, odakint kövér cseppekben szakadt az eső. Kizárólag azért jöttem el, hogy feltegyek egyetlenegy kérdést a miértekről, de hamar olyannyira belelovallta magát magyar színházpolitikai kérdésekbe, hogy szóhoz sem jutottam, és végül akkor szakítottam félbe, mikor felemelte a söröskorsót, és hosszan kortyolt belőle.

– Egy dolgot árulj el, kérlek, és erre a kérdésre most válaszolj: mégis mi a búbánatért ülünk le sörözni hétről hétre?

– Hogy érted? Hát ilyen izgalmas beszélgetéseket nem folytattam már vagy tizenöt éve.

– Valamit félreértesz. – mondtam kimérten. – Mi nem beszélgetünk. Te beszélsz. Én néha kérdezek, de arra meg nem válaszolsz.

Az arckifejezése értetlenséget tükrözött. Nem tűnt sértődöttnek, csupán meglepettnek. Lehajtotta a fejét, a sörébe kortyolt, aztán a bepárásodott kirakatablakot bámulta, melyen túl ködfoszlányként mozgott az utca.

– Igazad van. – mondta. – Azért köszönöm. Felállt, a pulthoz lépett, fizetett, majd mosolyogva intett, és kisétált a bárból. Azt gondoltam, talán rágyújt, és rögtön visszajön, de ott ültem még vagy harminc percet hiába. Bűntudat támadt rám szokatlan hévvel. Mi az ördögöt csináltam? Talán nem volt senki, aki meghallgatta volna ezt a szerencsétlent, nem akadt senki, akit érdekelt volna, mit gondol a világ dolgairól. Aztán itt voltam én: egy közeli-távoli ismeretlen-ismerős, épp abban a státuszban, ahol nem igazán van tétje a kimondott szónak; barátok nem leszünk, ahogy ellenségek sem. Hát csak beszélt, és beszélt, és mondta, amit gondolt, én pedig elvágtam a fonalát azzal, hogy folyton a múltba repítettem volna, ahelyett, hogy odafigyelek arra, amit a jelenről mond.

Az esőtől nedves utcára lépve baljós üresség szállt meg. Foszlányokat tudtam csak felidézni mindabból, amiket három találkozásunk alkalmával mondott; csupa lyukas eszmefuttatás. Jobban kellett volna figyelnem. Talán ott rejtőzött a megoldás a sorok közt, talán ő volt a bezárt garázsajtón túl, és egy hideg ipa mellett nyitotta résnyire nekem, hogy több mint húsz év után bekukkanthassak.

– Szép gondolat – mondta később a feleségem. – Szerintem ugyanaz történt, mint régen. Csak más az eszköz. Régen játékok és filmek, ma üres beszélgetések.

Elgondolkodtatott. Tulajdonképpen miért is szükségeltettek a játékok és filmek? Segítettek kilépni a valóságból; egy órára elfedték mindazt, amiről legszívesebben tudni sem akartál volna.

A bűntudat tovább kínzott.

– Nézd a jó oldalát! – folytatta a feleségem. – Háromszor is örömet szereztél neki. Ez több, mint amit a legtöbb ember tesz a másikkal.

Elképzelhető. Mégsem nyugtatott meg.

A szerző író, szerkesztő, kommunikációs szakember.

(Borítókép: A kép illusztráció. Fotó:  Shutterstock)