Az ismerős hang a hideg, töredezett sziklák mélyéről jött, mintha maga a hegy mondaná el a múltat

Belépett a kocsmába. Válláról csöpögött a nedves hó, amit a falu fölött már napok óta forgatott a szél, de még mindig nem tapadt meg sehol, csak az ő kabátján és sapkáján valamennyire. Az erdő több meleget sugárzik, mint a teste, gondolta. A bent ülők némelyikének keze megállt, és nem emelte tovább a poharat. Némán néztek utána, ahogy a pulthoz ment, el a kályha mellett, ahol egy rövid pillanatra megállt melegedni. Ők voltak azok, akik felismerték. Ők voltak kevesebben. Néhányan csupán.

Talán az öreg Tóth Marci bá, a falu leghangosabb arca tudott a legtöbbet a frissen érkezőről. Felcsillant a szeme, amikor a jövevény italt kért a csapostól, de nem szólalt meg. Először Jolánka, a kocsmáros tett megjegyzést, miközben töltött:

– Tudod, mihozzánk nem szokás visszajönni csak úgy annak, aki elment innét.

A férfi bólintott, de csendben maradt. Egy valaki már felismerte. Kortyolta a maró szeszt. Tetszett is neki, meg nem is, de tudta, hogy e torokmarás elviselése nélkül vele ott senki szóba nem áll.

Marci bá nem bírt sokáig magával.

– Az apád… – szólalt meg a kályhát nézve – azt mondják, akkor a havas felé tartani látták. Akkor utoljára.

Marci bá asztalánál a másik öreg kuncogott:

– Talán lázadó volt, talán a szekunak dolgozott, már mindegy. Ha a medvék nem ették meg, akkor biztosan hosszú útra ment. Vajon Bukurestbe? Te Márton, nem akkoriban tűnt el az a sok pénz a vállalat kasszájából?

– Üss a szádra, ember – torkollta le Marci bá. De már mindegy volt. Sutyorogtak a nyugdíjas bányászok: Ez Árpika? Kirilla Árpi fia? Azt a kurva… Hát mér’ jött vissza? Hát mit akar? Hát nem jó neki ott, ahol van?

Egyik öreg vájár a pulthoz kacsázott, s elmondta, amit a legtöbben gondoltak:

– Ide figyelj, Árpika! Mi téged se nem szeretünk, se nem nem szeretünk. Volt apád, volt anyád, aztán meg már egyik sem volt, s akkor elmentél innét, értsük mi. De az már régen volt. A falu már nem olyan, mint akkor. A városba mentél. Már nem közénk tartozol. A pálinkádat szépen idd meg, s még annyit, amennyit akarsz, nyugodtan, nem bánt senki. S aztán reggel fél hatkor van a busz.

A kis faluban mindenki mindent tudni vélt, s ez a nagy tudni vélés a becsületsüllyesztőben gyűlt össze. Fizetett egy kört az összes vendégnek, s miután mindenki szépen belekortyolt az italába, ajánlatot tett:

– Tóth Marci bátya jól lássa: Kis Kirilla Árpi vagyok. S nem akarok semmi mást, mint egyszer s mindenkorra megtudni, hogy hol s mi lelte Kirilla Árpád műszakvezetőt akkor, amikor. Aki tud valamit róla, s el is mondja nekem, annak Jolánka újratölti a poharát azzal, amit kér.

Ne te, ne, ejszen mégsem lett teljesen tápos ez a legény, gondolták egyesek, s okosan beosztva egymást, a falubéli férfiak hierarchiáját tiszteletben tartva, szépen eljártak az ingyenpálinkákért. Ne te, ne, mekkora pofája van, há’ tekenyőt mé’ nem hozott, hogy legyen mibe hazavinni a belét, gondolták mások, s bár az ingyenpálinka ígérete nagyon csábította mindüket, mégiscsak ülve maradtak, s a nyugdíjból áldoztak újabb italokra, hiszen ebből kimaradni azért mégsem lehet, mert milyen az, ha másnap a koma adja elő azt, hogy végül lett-e bicskázás, s ha igen, ki kit tisztelt meg.

Kis Kirilla Árpi persze nem tudott meg semmi bizonyosat. Akik elfogadták az ajánlatát, összevissza beszéltek. Akik meg nem, azokra úgy fagyott rá a csend, mint a jégverés szokott a mezőkre. Árpi egy idő után felismerte: itt neki nem is egy ember, hanem egy legenda után kell nyomoznia. Ezt az akadémián nem tanították.

– Jolánka, ángyom – kérdezte a kocsmárost úgy este tíz felé, mikor már mindenkit megitatott, akit lehetett –, hol tudnék én megaludni?

– Hol, hát hol. A parókián vagy az iskolában. De az iskolát próbáld, a tiszteletes még most is havonta felemlíti, hogy mekkora görény voltál, amikor a templomból kijövet megdobáltad kővel, hogy ő dobjon vissza kenyérrel. Küldök egy esemest a tanítónak. Az iskola legalább ott van ma is, ahol volt.

*

Amint hajnalban a férfi szeretett hátizsákjával kilépett az iskola udvaráról az útra, észrevette az egyik öreg bányászt. Borostás volt és meggyötört tekintetű. Árpit várta. 

– Hallom, keresel valakit – mondta morogván. – Ha már ilyen kíváncsi vagy, én elvezetlek oda, ahova utoljára indult, de ne csodálkozz, ha nem találod meg azt, amit szeretnél. Rég volt az már… meg hát, egyesek szerint nem is kellene ott keresgélni. Tűnt ott el már más is, csak ezt nem nagyon tudja senki.

Nofene! – gondolta Árpi, miközben az öreg arcát fürkészte –, ejszen el akar tenni láb alól a bátya? De a fájdalmas tekintetben nem volt nyoma semmiféle rosszindulatnak.

A volt bányász, aki nyilvánvalóan azelőtt nap este nem vetette meg a pálinkát, nehézkesen tartotta a tempót. Beszélni viszont szeretett.

– Az öreged, hát, fura egy ember volt. Nem lehetett tudni, melyik oldalon áll. Vagy hogy egyáltalán akart-e állni valamelyiken. Vagy csak hagyta, hogy sodorja az, amit hozott a szél. De hogy okos ember volt, azt meg kell adni. És kíváncsi, erősen kíváncsi természete volt. Az hajtotta. Kutakodott s kajtatott egyfeszt az erdőn, a havason, pedig… – és mondta, mondta szakadatlanul.

Árpi alig szólt, inkább csak figyelt. Az ösvények egyre meredekebbé váltak. A levegő hideg és csípős volt, a táj szürke. Egyszer csak, egy sziklás szakaszon, a bányász megbotlott, majd ordítva zuhant a földre. Ahogy próbált feltápászkodni, fájdalmasan felnyögött:

– Árpi… ez kificamodott, bassza meg.

Árpi elkezdte volna ellátni, de az öreg leállította:

– Majd visszafelé. Most tovább kell menned… Már nincs messze, s csak ez az egy ösvény van itt… Az apád… Mondják, hogy az egyik medve… volt itt egy különösen nagy, a faluban rettegtünk tőle. De… apád maga választotta az utat… Tudott róla… mégis a havast járta… Mintha valamit keresett volna… Dejszen itt mit találhat… A nagy semmit… No, eredjél!

Értetlenül hallgatta. Hírt küldött a hegyi mentőknek, megadta a GPS-koordinátákat, kulacsát az öreg kezébe adta, és továbbindult, követve az útmutatást. Kaptatott felfelé a hegyoldalban. Lábai alatt az avar ropogott. Minél közelebb került a Vörös-kő aljához, annál halkabban. A vöröses sziklában tátongó barlangbejárat sötéten tátongott előtte, mint valami hatalmas, ősi lény szája. Két újabb lépés után a néma csendre lett figyelmes – a környező világ minden nesze megszűnt.

Az órájára nézett: a másodpercmutató egy helyben állt. Az idő dermedt rétege zárta körül. Ahogy felpillantott, látta, hogy tőle néhány lépésnyire varjú lebeg a levegőben, mozdulatlanul, akár egy szobor. Miközben a távolban, a hegygerinc fölött elsuhant egy madárraj. Olybá tűnt, a világ két külön síkon zajlik egyszerre. Nyelt egyet, és továbblépett a barlang felé. 

Mintha halvány dallam ütötte volna meg a fülét.

A dallam az apjáé volt, egy régi dal foszlánya, amit gyerekkorában dúdolt neki. Az ismerős hang a hideg, töredezett sziklák mélyéről jött, mintha maga a hegy mondaná el a múltat.

Árpi megszédült, tekintete homályosodni kezdett. Töredezett szavak érkeztek hozzá. „Fiam, a hegyek lassan élnek… Mindig ott találsz igazán rám, ahol éppen vagy… mindig ott vagyok, amerre nézel… Fiam, a sziklák emlékeznek…” Aztán az arc felszívódott a barlang sötétjében, csak halvány visszhang maradt utána.

Kattanás térítette magához. Karóráján a másodpercmutató ugrott egyet. El innen, amíg lehet! Ahogy távolodott, az idő újra mozgásba lendült, az óramutató egyre gyorsabban és halkabban kattantva haladt, miközben a világ zajait ismét érzékelni kezdte.

*

A vonat, amely néhány nappal korábban egy mogorva és feszült Kirilla Árpád nyomozót vitt kifelé a városból, visszafelé már egy nyugodt és mosolygó Kirilla Árpit ringatott. Sokadszorra idézte fel magában a bokaficamos öreg bányász mondatait. „Apád mintha valamit keresett volna… Dejszen itt mit találhat… A nagy semmit…” Megtaláltad, apám – mondta ki félhangosan, majd álomba szenderült.

A szerző író, költő, műfordító.

(Borítókép: Erdélyi falu 2020. január 19-én  Fotó: iStock / Getty Images)