Száraz Miklós György: Pilátus karácsonya

Sötét ember az, aki télen sört iszik.
Alkonyfény sosem ült le közénk, a söntéspult mögül látott el minket bölcs tanácsokkal, amik az élet szeretetére és embertársaink tiszteletére okítottak.
Télen bort kell inni, mondta. Konyakot vagy rumot. Ezek őrzik a napfényt. Úgy melegítenek a hideg és sötét hónapokban, mintha tűző napon hevernénk a forró homokban.
Alkonyfény Máté kocsmáros volt, a lelke mélyén azonban költő és festő, érzékeny művész, akit olykor elkedvetlenített a mi kölyökkutyás nemtörődömségünk. Társalgott, de nem elegyedett velünk, Kokót Kornélnak, Lilit Liliana kisasszonynak, Pilátus Gábort, akit mindannyian Pilátusnak szólítottunk, Gábornak hívta. Nem szívelte a kutyákat, egyedül Lili puliját tűrte meg a kocsmájában, de nemigen vett tudomást a létezéséről, ha mégis említenie kellett valamiért, azt mondta: „az állat”. „Az állat nem szomjúhozik?” „Valaki a farkára fog lépni az állatnak.”
Karácsony második napja volt, Pilátust ünnepeltük néhányan, aki nemrégiben tért haza, miután egyszemélyes vitorlásával megkerülte a Földet.
Sört mindenkinek! –, adta le a rendelést, miután közénk telepedett.
Nyúzottnak látszott, fáradtabbnak, mint egy hete, amikor hosszú útjáról megérkezett.

Miért nem inkább rumot, kérdezett vissza a kocsmáros. Igyanak rumot. Olyan negyvenéves panamai rumom van, hogy gyertyának lehetne használni.
Kérek egy kör rumot, hagyta magát meggyőzni Pilátus, aztán megkérdezte: Hogy hívhatnak valakit Alkonyfénynek?
Hogy hívhatnak valakit Pilátusnak, kérdezett vissza Alkonyfény. Vagy Lándzsarázónak? Szürke Bagolynak? Ember Tamásnak? Az állatnak is hozhatok rumot? –, kérdezte ártatlanul, és nála nem lehetett tudni, hogy viccel, vagy komolyan kérdezi.

Pilátus a tér szemközti oldalán, a kürtjét fúvó kalandozó magyar harcos díszkútja mögött lakott egy firenzei palotára hajazó, négyemeletes bérházban. Ha itthon tartózkodott, sokat olvasott, szerette a hosszú regényeket. Akkor épp Dosztojevszkij Bűn és bűnhődésével a hóna alatt érkezett.
Pilátus, a Szingapúri-szorosban tényleg elgázolt az a görög teherhajó?
Norvég volt, felelte Kokó kérdésére Pilátus. A kapitánya volt görög.
Megijedtél? Megfordult a fejedben, hogy vége a dalnak?
Pilátus elgondolkodott.
Lehet, hogy megijedtem volna, mondta végül, ha van rá idő.
Én is láttam, hogy másutt jár az esze, de Lili nem habozott, azonnal rákérdezett.
Mi van veled, Pilátus? Rendes ágyban nem tudsz aludni? Úgy nézel ki, mint aki le sem hunyta a szemét.
Pilátus sóhajtott, aztán belekezdett.
Három nappal ezelőtt történt. Szenteste előtti este. Először azt hittem, macska. Megvettem a fenyőt, és a frissen vásárolt fával a hónom alatt ballagtam föl a lépcsőházunkban. Rossz a lift, de akkor is gyalog megyek, ha véletlenül működik. Mentem fel a lépcsőházban, és meghallottam, ahogy sír. Valahol följebb. Azt hittem, kölyökmacska. Letámasztottam az ajtónkban a fát, és elindultam fölfelé. A csukott ajtóban állt. Belül. A rácsos ablak nyitva. Ősz nénike. Kettővel fölöttünk. Sosem láttam. Szerintem ezer éve nem járt lent a téren vagy az utcán. Olyan öreg. Az orrát sem dugja ki a lakásból.
Akkor már éhen halt volna, mondta az okos, mindig figyelmes Lili. Valaki odafigyel rá. Bevásárol neki.
Figyelj, Pilátus. Amikor Indonéziánál belecsapott a villám a hajóba, akkor volt időd megijedni?
Pilátus maga elé meredt.
Nem tudom, mondta, és hirtelen nem tudtam, hogy az iszonyatos csattanásra, az éjszakai égen reszkető villámokra gondol-e, vagy valakire, aki odafigyel a nénire.
Nem emlékszem, csak arra, hogy utána két napig nem működött a rádió.
Lili szemrehányóan pillantott Kokóra, de hallgatott.
Az nem lehet, szóltam közbe, hogy nincs senkije. Fia. Lánya. Menye. Valaki biztosan ellátja.
Talán az egyik szomszéd, mondta Lili.
Azt kérdezte tőlem, nézett ránk kétségbeesetten Pilátus, megkérdezte, hogy karácsony van-e. Hogy ma érkezik-e a Jézuska? Mondom neki, nem, csak holnap lesz szenteste. Megkérdeztem, hogy mit segíthetek, hogy mi a baj. Azt mondja: az, hogy egyedül vagyok. Mondtam, biztos hamarosan jönnek a rokonai. Nincsenek, mondta. Senkim sincs. Még egy macskám sem.
Helyet kérek, szólt ránk Alkonyfény. Helyet a napfénynek. És lehet, hogy Indonéziában villámok csapkodnak, ilyen rum viszont csak Panamában terem.
Koccintottunk, ittunk, boldogat kívántunk.
Ne akard beadni nekem, Pilátus, hogy amikor Galápagosnál a bálna átvetette magát a hajó fölött, akkor sem csináltál a nadrágodba.
Fogd már be, légy szíves, szólt rá Lili Kokóra. És fogd már fel, hogy nem fél semmitől. Hurrikántól. Zátonytól. Cápától. Semmitől. Világos?
Tudjátok, mitől ijedtem meg?
Eltöprengtünk.
Én tudom, mondtam. Attól, hogy elfogy a Túró Rudid.
Pilátus elmosolyodott.
Sport szeletet vittem, mondta, nem Túró Rudolfot.
A kalózoktól, kérdezte Lili.
Nem is láttam kalózokat.
Attól még félhettél tőlük, mondta Kokó.
A repülő halaktól. Néha beröpültek a kabinba, és ott verdestek meg csapdostak mindenhol. A frászt hozták rám, amikor először fordult elő.
Jól van, mondta Lili. Mi van a nénivel, akinek se kutyája, se macskája?
Pilátus elkomorult.
Behívott a lakásba. Az előszobában olyan sötét volt, mint a piramis szívében. Megfogta a kezemet. Mintha száraz, finom papirost érintettem volna. Szekrények keskeny folyosóján húzott maga után. Olyan homályban, hogy ha nem fogja a kezemet, nem tudtam volna, hová lépjek. És az a szag! Azt képzeltem, porladó csontok ropognak a talpam alatt. Mintha nem is a negyediken lennénk, hanem valami bányában, mélyen a föld alatt. Ajtók nyíltak előttünk, mi meg osontunk egyre beljebb és beljebb, kanyarogtunk összevissza. Már az is eszembe jutott, hogy csapdába csal, ahonnan nincs menekvés, és elveszejt. Végül kikötöttünk az utcai szobában. Inkább terem volt. Tágasnak éreztem, bár a sarkok homályba vesztek. Egy állólámpa poros csipkefátylán át zöldes és fáradt fény hullott a padlóra. Kosztól matt ablakok, beszűrődő holdfény, utcai derengés… Legalább nem volt vaksötét. Elengedte a kezem, felnézett rám, mosolygott, és kedvesen azt mondta: Foglaljon helyet, fiatalember. Nagyon nem kívánkozott beleülnöm a medvéhez hasonló fotelbe, amire mutatott, de szerencsére meggondolta magát. Tudja, mit? Előbb bemutatom a családomnak. A kezemért nyúlt, odébb vezetett, megállított, felkapcsolta a csillárt. Óriási ágyat láttam magam előtt. Rajta…
Múmiák?
Kuss, Kokó, mondta Lili.
Babák. Mackók, bábuk, mesefigurák. Törpék, őzek, kutyák. Rengeteg. Elképzelhetetlenül sok. Ötszáz. Vagy ezer. Ültek, álltak. Az egész ágyat elfoglalták.

Megijedtél?
Hogy megijedtem-e? Pokoli volt. Elkezdte bemutatni őket. Egyesével rájuk mutatott, megigazgatta őket, némelyiket fel is emelte, megbillentette, mintha meghajolna, mondta a neveiket: Manócska, Cucóka, Morgó. Ő Miranda hercegnő… Nagyon kényes. Igazi borsószemkirálykisasszony. Leonardo. Béla béka. Bukfenc. Ő mindig derűs és bizakodó. Hűséges. Mindent megtenne azért, hogy felvidítson, ha rosszkedvem van. Füles úr. Szegénynek elkallódott az egyik füle, azóta morcos, mert szégyelli magát.
Lili a szája elé kapta a kezét.
Mindnek van neve, mondta. Az összesnek. Ugye?
Pilátus bólintott.
Mind az ezernek. És mindnek van élettörténete is. El is mesélné, mondta a néni, és elesett volt, de azért egy csöppet büszke is, elmesélné mindegyiknek a történetét, de attól fél, hogy így is sokáig rabolta már az időmet. És akkor megkérdezte, nem innék-e vele szívesen egy pohárka likőrt.
Ittál?
Ittam. Metszett üveget vett elő valami pohos almáriumból, és két pohárkát. Ha megkérem szépen, töltene mindkettőnknek, kérdezte. Nekem egy ideje remeg a kezem. Töltöttem, koccintottunk, boldog karácsonyt kívántam, aztán ugyanazon a barlangi ösvényen, amelyiken bejöttünk, kivezetett. Mondtam neki, hogy jól zárja be az ajtót. Legyintett, be szokta, bár nincs értelme, hiszen senkije és semmije, amije mégis van, azt szívesen nekiajándékozza bárkinek.
Pilátus elhallgatott, az asztalon nyugvó, hegekkel és horzsolásokkal teli kezét bámulta. Még Kokó is csöndben volt. Aztán Alkonyfény megkérdezte:
Tölthetek az uraknak még egy kis napfényt?

A szerző József Attila-díjas, Prima díjas író.

(Borítókép: A kép illusztráció. Fotó: Getty Images)