Sereg András: A mi telünk

A mi telünkön durván leszakadt a hó, néhány óra alatt vastagon belepte a várost. A járművek, mint fehér játékautók, keresztbe álltak az utakon, a buszok meg a villamosok árván vesztegeltek két megállóhely közt, valahol a semmi közepén. Köszönés nélkül jött el hát az apokaliptikus világ, amelyben a régi regulák a sutba kerülnek, újak pedig még nincsenek, csak túlélési ösztön van, mi akkor, ahogy minden katasztrófa eljövetelekor, a legfőbb erénnyé lépett elő.

Töppedt, picinyke öregasszonyok botorkáltak a járdán embermagasságú hófalak alján, sovány szatyorral reszketeg kezükben, mendegéltek valamiféle kenyérért a sarki közértbe. De a boltban nem árultak már mást, csak vacak konzerveket.

Megbénult az ország. A késő Kádár-kori Magyarország ott feküdt kiterülve a hó alatt. Gyorsan megadta magát, fél nap sem kellett hozzá. Kifeküdt, mint fácánkakas az elvtársi vadászat végén. Falvak záródtak el a külvilágtól, országutak tűntek el a hósivatagban, végtelen tajgává vált a Kárpát-medence.

Mint az örkényi novellában, ahol hozott szalonnával egérirtást vállalt doktor Varsányiné, az élet, a kifürkészhetetlen, reményteljes élet hóbuckákat, hótorlaszokat, hóakadályokat kijátszva mégis utat tört magának.

Vasárnap délután egy nagypapa sétálni vitte unokáját. Kijöttek a levegőre a zárt lakásból, kiszabadultak jó negyedórára. Ott csoszogtak a házfalak tövében, elöl a kisfiú, pár lépéssel mögötte az öregúr. Aztán egyszer csak levált az egyik háztetőről egy jókora, megfagyott jégdarab, és irtózatos sebességgel zuhanni kezdett a járda felé. Alant pedig csak lépdelt előre az emberpár, talán éppen egymásra mosolyogtak, a készülő vacsoráról beszélgettek. Amikor. Szörnyű hangja volt a csattanásnak, és még annál is szörnyűbb a becsapódást követő, pár pillanatig tartó fekete, vakfekete csendnek. Az idős férfit fejen találta a jégdárda. Élettelenül hanyatlott a hóba. A gyerek tétován állt mellette, szemlátomást nem fogta fel, mi történt a nagyapjával.

A környező házakból hamar érkeztek az emberek. Bevitték a férfit a legközelebbi lépcsőházba. Egyikük szívmasszázzsal is próbálkozott. A fölöttük állók némán összenéztek. Egy középkorú nő meg az unokával foglalkozott. Hamarosan jönnek a mentők, igyekezett nyugtatni a megszeppent gyereket. Jöttek is, de hiába. A mentőorvos szerint a férfi szörnyethalt.

Baleset történt. Egy magas fiatalember azonban csak a fejét rázta. Ez nem baleset volt, morogta maga elé, hanem gondatlanságból elkövetett emberölés. Mert nincs hófogó a ház tetején. Miért nincs? Ki a felelős? Sorjázta a kérdéseket.

Este hat felé felhívta a Magyar Televíziót, és kérte, hogy kapcsolják A Hét szerkesztőségét. Legnagyobb meglepetésére az ügyeletes szerkesztő vette fel a telefont. Elmesélte neki a nagypapa halálát, és javasolta, hívják fel a figyelmet, hogy vigyázzanak az emberek a járdákon, mert nincs minden házon hófogó, és úgy járhatnak, mint ma délután az unokáját sétáltató öregúr. A szerkesztő nem köntörfalazott, röviden közölte, hogy nem kerül adásba a baleset. Miért nem? Mert nem akarják megrémiszteni az embereket. Ezt volt képes a telefonba mondani a Magyar Televízió népszerű hírmagazinjának ügyeletes szerkesztője.

Világos beszéd. A mi telünkön tessék szépen csendben meghalni.

A szerző az Index munkatársa.

(Borítókép: Budapest VII. kerület 1987-ben. Fotó: Bojár Sándor / Fortepan)