Istenbizony semmi bajom nincs a tribute-zenekarokkal, sőt, nagyon bátornak tartok mindenkit, aki azzal kel és fekszik, hogy kvázi egy másik ember bőrébe bújva koncertezzen állandóan. Az is tiszteletreméltó valahol, hogy miközben engem, a mezei letöltőt lassan már börtönnel fenyeget a zállam, mert saját felhasználásra leszedek egy mp3-at a netről, ők egy az egyben kereskedelmi céllal használják fel mások szellemi termékét (lásd: gázsi) és ugyan nem ismerem a szerzői jogi törvény idevágó passzusait, de első látásra ez nem tűnik túl kósernek.
A Hegyalja metálmekkájában, a DeWalt-sátorban tegnap három tribute bandet is megnéztem (mondjuk azt nem értem, mi az oka a kéziszerszámokat gyártó cég rockzenéhez fűződő vonzalmának, biztos úgy vannak vele, hogy az igazi férfi ismérve a fekete nadrág, zenekaros póló és szöges csuklószorító mellett a bal kézben hanyagul lóbált flex, vagy mittudmén, fúrógép), azért, mert a többi színpadon Bill szülinapi bulija után ez égvilágon semmi értelmes nem volt, és nem, a Belga sem ilyen az én olvasatomban.
A Hollywood Rose Guns n' Roses nótákat nyomott a dögmeleg sátorban, annyira nem szarul, mint gondoltam volna, de nekik szerencséjük van, mert imádatuk tárgyai sem jeleskedtek az élőzenében, tessék csak leszedni valami bootleget az Illusion turnéról. A hangzás az ilyenkor megszokott botrányos kása volt, alig lehetett kihallani az egyes hangszereket, de az énekes legalább skótszoknyában volt, meg a fején kendővel, és pontosan úgy tud rikácsoli 45 fokos szögben oldalra hajolva, mint Axl, szóval az ún. fílingérzés (copyright by the late Jimmy) is megvolt. A közönség persze vette a dolgot, tékmidáuntudiperedájszsziti, yeah.
Estefelé az AB/CD következett, ők már kicsivel komolyabban vették ezt a tribute-dolgot, az énekes csávón olyan sapka, mint Brian Johnsonon (Bon Scott sittes tetkóit nem reprodukálta, érthető okokból), a gitárosok olyan, vagy hasonló hangszerekkel, mint az ausztrál zenekar tagjai, és igen, volt Angusos kacsázás meg ördögvilla mutogatás is. A külsőségek persze csak egy részét képezik a nagy egésznek, el is kell játszani a nótákat, és ez itt sikerült, feszes, pontos előadás, istenbizony jól nyomják, de végig olyan érzése van az embernek, mint amikor Kalinka vodkát iszik, üt is, színe sincs, mégsem Finlandia.
A szervezők az epigonok közé benyomtak egy igazi magyar rockbandát is, Paksi Endre és népi zenekara, az Ossian idegesített a kelleténél tovább az Iron Maidnem műsora előtt, sajnálom, de ez a nyolcvanas években ragadt metál annyira szar, hogy az valami hihetetlen. Pedig van fantázia a zenekarban, csak át kellene gondolni a koncepciót, és a zseniális, Saturészegen in Debrecen Live 2003 programal turnézni.
Hajnali egykor nem lehet túl hálás feladat színpadra lépni, de az Iron Maidnemet ezt nem nagyon zavarta, lenyomták a bulit tisztességgel, voltak bakik meg félrenyúlások, de ez már csak ilyen, Steve Harris szerintem direkt írt olyan nótákat, amiket csak ők tudnak eljátszani rendesen. A közönség itt is hálás volt minden apró kis utalásért, a Trooper alatt lobogtatott brit zászlónak nagy sikere volt, és ugyan végig nem tudtam maradni, de a pakolás alatt mintha egy Eddie-fejet láttam volna a színpad mellett, szóval a végére biztos feltűnt az ikonikus rém is, bravó.
Szóval jó az, hogy valaki nagyon faszán le tudja játszani a Don't Damn Me szólóját, és ha úgy elénekli a Shoot to Thrillt, hogy távolról, hat sör után megesküdne az ember, hogy bazmeg ott van Brian Johnson, de hogy állunk a minekkel? Ha már ennyi energiát feccöl az ember abba, hogy mások számait megtanulja, aztán tisztességgel elő is adja azokat, miért nem próbálkozik valami eredetivel? (Kérdem ezt én, aki a nevét is egy rockertől nyúlta. Tribute ez is, valahol.)
Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!
Rovataink a Facebookon