Alison épp hajnali pszichopata

2008.07.12. 12:49
6 hozzászólás

Nem a reflexszerű fintorgás mondatja azt az emberrel, hogy a Goldfrappnak két évvel (vagy mondjuk hárommal) ezelőtt kellett volna fellépnie Magyarországon - egyszer úgy volt, hogy játszik a Szigeten (szintén koraesti napsütésben), ám akkor nem jött össze a dolog -, szóval azért akkor kellett volna neki jönnie, mert a második, illetve harmadik (mondjuk, hogy glamdiszkós) lemez az, ami miatt az emberek többsége megnézné. Alison Goldfrappnak és csapatának szokásos fáziskéséssel csak sikerült eljutnia hozzánk, ám Alison legutóbbi lemezéből kifolyólag épp fehérhúsú pszichedelikus nimfaként jelent meg a Balaton Sound nagyszínpadán este hat után, olyasmi felállásban, amit a Jefferson Airplane énekesnője annak idején Woodstockban úgy hívott, hogy morning maniac music. A koncert mégse emiatt volt gyenge, mert ez jó.

Goldfrapp a Balaton Soundon

 

A Goldfrapp volt egyébként az idei első fellépő a Sound nagyszínpadán, ami ebből adódóan a színpad főpróbája is lett, a koncert hol halkabb volt, hol hangosabb, a második felére sikerült belőni a megfelelő hangerőt, nem is érdemes tovább kötözködni, a végén jól szólt, még ha egyenetlenül is, mindenesetre sikerült megidézni a Who nevű együttest, aztán volt diszkó huszonöt percig.

Alison hattagú együttesével állt fel egy rúdra bálványként feltűzött szarvasagancs, valamint színes műanyagszalagok árnyékában, szigorúan fehér ruhában, amikor pedig az énekesnő kitárta a karjait az olyan volt, mintha madár lenne. Tehát a hatvanas éveket idéző pszichedelikus zenével kezdett a Goldfrapp, pontosabban annak huszonegyedik századi update-elt verziójával, egy hárfával, két akusztikus gitárral, egy elektromos hegedűvel, egy szintivel és egy dobossal, olyan zenével, amelyre ébredni jó, feltéve, ha az ember varázserdőben szeret aludni, Csongorral és Tündével.

A jelenlévők többsége - akár tetszett neki a negyedik lemez, akár nem – magára a popdívára volt kiváncsi (van neki kisugárzása, így mondják – lehet szeretni és utálni is, persze), így Alison Goldfrapp szép tapsot kapott meg éljenezést is, amikor kiengedte erőteljes hangját, mert kiengedte. Viszont sokan unták, mert ez nem az az elektropopos Goldfrapp volt, aminek ismerték az egyébként jó Strict Machines, illetve Ooh La La La című számát. De aztán első az félóra után előkerültek az erőteljesebb hangok, az egyik akusztikus gitárból elektromos lett, a hárfás lány csak táncolt, aztán volt theremin is (ez az az antennaszerű századeleji orosz hangszer, amihez nem kell hozzáérni és olyan hangot ad ki, mint az ötvenes évek paranoid sci-fijei), illetve egy, majd két darab nyakba akaszthatós szintetizátor.

Elhangzott tehát a korábban említett két elektropop-szám, meg hasonlók, amelyekről az élő dob húzásának és erejének köszönhetően egyébként az is kiderült, hogy valójában zakatoló rockszámok (pl. Train). Hangos volt, huszonöt percig tartott, aztán vége lett. A kezdeti pszichedélis nem is tért aztán vissza, és ez volt a koncert egyik legnagyobb problémája, mármint hogy sem ilyen nem volt, sem olyan, egymás után pakolt számokból és egy-két jó pillanatról szólt, a nimfazene nem bontakozott ki, eltűnt, aztán jól odabaszták az elektropopot, ami meg kevés volt. „Micsoda csodálatos esténk van” – mondta Alison, majd szűk egy óra után lement a Goldfrapp és nem jött vissza. Sütött még a nap.