Ugyanaz hátulról - Rockin’ Transilvania fesztivál, Nagyszeben

Zenekarral nyugat felé indulni turné, keletre expedíció. Kis túlzással ugyan, de a koncert ilyenkor csak apropó, az igazi élmény az oda- és visszajutás, meg a helybenlét, különösen, ha ez egy-két éjszakát is magában foglal, mert épp nem kell annyira rohanni. Ez utóbbit Romániában egyébként kár is lenne megkísérelni, tekintve, hogy az országban van nagyjából tizenöt-húsz méternyi autópálya, valahol Bukarest és Pitesti között lent délen, viszont az állam huszonkétmilliós lakosságára szerintünk úgy negyvennégymillió kamion jut, nem számítva a bolgár és török átmenő teherforgalmat. Ehhez jön még néhány egylóerősre kopott motorú, füstöt okádó nyolctonnás teherautó és harmincévesnél valamivel öregebb Dacia, meg a közöttük szlalomozó normál, átlagos autópark, megfejelve a Kelet-Európában máshol is megszokott, százhetvennel zebrán előző dzsipekkel és BMW-kkel. A kamionok sebessége viszont konstans hetvenöt, se több, se kevesebb, függetlenül attól, hogy épp nyílegyenes úton, hegyi szerpentinen, lakott területen vagy egy plasztikus hasonlat kedvéért mondjuk gyerekekkel teli iskolaudvaron hajtanak keresztül. Közlekedni tehát reménytelen és állítólag vasúton se jobb: bő egy éve egy srác a regáti Buzauban egy fesztiválon azt mesélte, hogy Kolozsvárról kilenc órát vonatozott (400 kilométernyi távon), igaz, perszonállal érkezett, mert acceleratéra nem volt pénze...

Fenti tényből kiindulva az alábbi következtetéseket vonjuk le. Egyrészt, milyen jó már, hogy a németországi kulturális büdzséből nem csak néptánccsoportokra vagy operaelőadásokra, hanem klasszikus heavymetal-fesztiválra is futja, másrészt, tekintve, hogy sem heavy metal, sem német, sem egyáltalán, legalább híres és ismert zenekar nem vagyunk, tulajdonképpen hogy kerültünk mi ide? Egy futballstadion kellős közepére, akkora színpadra, hogy azon gondolkoduk, le kellene ereszteni a tetejét, felállítani a cuccunkat az egyik sarkába, felhívni a teljes közönséget és csinálni egy tisztességes, teltházas-izzadós klubkoncertet. Merthogy a stadionban körülbelül 300 ember tartózkodik, a büféseket és a Frankfurtból érkezett teljes technikai személyzetet is ideértve. Pedig utánunk (az egyébként szintén nem német, hanem finn) Korpiklaani népimetál jön, majd In Extremo, akik példának okáért egy héttel később az osztrák Novarock fesztiválon főzenekarként lépnek fel, és ott kb. húszezer ember nézi majd őket még úgy is, hogy a kisebbik színpadon játszanak. De hát, mit van mit tenni, ha háromszáz ember, akkor annyi, a stadion azért mégiscsak stadion, úgyhogy kihasználjuk a nagy hangot és a rivaldafényt: „Hello Sibiu, we are Guns N Roses, I wanna see all the hands in the air! Höjj." Szórványtaps. A végére azért sikerül összeszedni némi rendes tetszésnyilvánítást is, egy kis fotózkodás a kordonnál (milyen érdekes egyébként, hogy az autogramot a technika fejlődésével szép lassan kiszorítja a „lehet egy közös képet?" kérdése, az egyszeri muzsikus meg aggódhat, hogy vajon a fényképező vicsorgósat vagy mosolygósat szeretne-e inkább a telefonjára), majd az időközben befutott székely barátok táskájából előkerül az obligát házi szilvapálinka. Kisvártatva érkezik a babysitter (a fesztiválokon a külföldi zenekarok mellé rendelt segítő-mindenes-tolmács) és elvisz vacsorázni, az étteremben pedig szép nagy tévén látjuk, ahogy a CFR Cluj 3-0-ra veri a Temesvárt a román kupadöntőn, és kiderül, hogy az ottani focit sokkal élvezetesebb nézni, mint a magyart. Nem mintha ezt nem tudtuk volna eddig is: a „csefere" – hevenyészett fordításban Kolozsvári MÁV, azt hiszem - bent volt a BL csoportkörében is idén, úgyhogy nagy meglepetést nem okozott, hogy jók.

A kupadöntőn teltház van, a mi stadionunkban továbbra sincs, de ez sem a Korpiklaanit, sem az In Extremót nem zavarja. A profikon általában nem látszik, hogy csalódottak lennének, ha nincsenek sokan a koncerten. Jó esetben eleve élvezik, amit csinálnak, függetlenül attól, hogy mennyien nézik őket, de még ha éppen nincs is így, akkor is tudják, hogy a megjelenteket szórakoztatni kell, mert az otthon maradtakkal ellentétben pont ők azok, akik vették a fáradságot, hogy odajöjjenek és befizették a belépőt. Így hát az In Extremo is zokszó nélkül végigtolja a két óráját, pirotechnikástul, jelmezestül, síppal, dobbal, skótdudával és minihárfával (ez utóbbi azért mennyire szép már, de tényleg).

A másnapi hazaútra mindössze egy olyan kérdés maradt, amit évek óta képtelen vagyok megfejteni, és most sem sikerült. Nevezetesen: miért van az, hogy a falvakban (de néhol lakott területen kívül is) az útmenti fák törzsét kb. egyméteres magasságig fehérre festik vagy meszelik? Ha útjelzőkarónak akarják őket használni, akkor miért fehérek a kerteken belül állók is, ha viszont valamilyen kertészeti okból kifolyólag meszelnek, akkor miért teszik ezt meg a beton villanyoszlopokkal is? És ha már út, meg festés, a tudósítás végén álljon itt egy érdekes daguerrotípia a nagyszebeni Hotel Gallant előtti buszmegállóról, amelynek tanúsága szerint kulturális főváros ide vagy oda, a közútkezelő vállalat munkatársai közül még mindig akad legalább egy, aki nem nevezhető a betűvetés avatott mesterének:

Kövesse az Indexet Facebookon is!

Követem!