Összevérezték a nagyszínpadot

„Átkelni hegytetőn, túl lenni múlt időn” – a Moby Dick szerdai prognózisa helytálló, sokadjára megmásztuk a malomvölgyi dombokat és túl vagyunk a félidőn. Úgy gondoljuk ez egy barátságos mérkőzés, tehát ideje lenne pihenőt tartani, fáradnak már a népek, ez látszik, egyre többen nézik a fűben fekve és a nagyszínpadhoz vonszolt sörpadokról a legfőbb bandákat. Sok ez a hat nap és kevés a két és fél színpad, egy 4 napos intenzív fesztivál kéne ide, és ha ütköznek a programok, hát ütköznek, ez máshol is így van. Sokan lézengenek és ásítoznak már éjfél körül a csütörtöki napon, közeleg az idő, és a nagyszínpadon sem lesz már idén metál.

Rockmaraton - negyedik nap

De legalább véres. Felvidékről szállították egészen idáig a több liternyi rh+-at, a donort Rómeónak hívják és feltűnően Vérzik. A koncert elején még éppen Andrew-t, a My Dying Bride gitárosát faggatom a 20 éves szomorkodás titkáról, amikor egy spontán intermezzo keretében tükörfordításban elmondom neki, hogy épp kik zúznak mellettünk, mire csak ennyit kérdez kajánul mosolyogva: „Csak nem Júlia volt?”. Vérbő rákendroll ez kérem, a nyitott vénák meg csak spriccelnek vörösen mindenfelé. Megfordult a fejünkben az is, hogy valamiféle metakommunikáció által összebeszéltek a MDB-dal és a terepet készítik elő az angolok esti szeánszához.

Ez azonban hamar meghiúsul, amikor Pinavadász Szasza és a Zorall tűzokádó macákkal optikailag megtuningolva felégeti a színpadot és a sült vér szaga átragad a közönségre. Még a korábban lángra kapott lángososbodé is gondol egyet, hogy rákontrázzon-e a showra, de úgyis mindenki a másik irányba néz, úgyhogy megmarad az éhenkórászok kiszolgálásánál. Aktív cammogás van felírva a jelenlévők receptjére, ezt mindenki becsületesen végre is hajtja, sokadik napja vagyunk már itt, meg úgyis világos van még. Az őrület ráér. Sőt, mint utóbb kiderül, barátunk ma betegszabadságon van. Így hiába erőlködik a Dalriada sajátos folkmetáljával, nem lesz itt már semmi.

Igaz megvan a sztenderd tömegmennyiség, akik a nagyszínpad előtt szinte minden egyes koncerten csak a méhkaptárlapokkal borított terület széléig merészkednek, azon kívül csak bámészkodókkal találkozunk. De ez a mennyiség valahogy nem változik, ugyanennyien voltak az angol punkoknál, a délutáni koncerteken, meg esténként is.

És ugyanennyien várják a tömeges búsulást is, a román Gillette-árusok itt most nagyot kaszálhatnának, ha feliratkoztak volna a My Dying Bride hírlevelére, helyette bevásárlóközpontok parkolójában várják, hogy egyszer majd meggazdagodnak a fémből. Pedig az van itt is, csak ezt hiába vinnék leadni, ezt a súlyt máshogy mérik. Ennek mélysége van, méghozzá akkora, hogy aki közel volt a színpadhoz egy időre el is veszett benne. Aaron a kezét nyújtogatja, de nem a szemébe világító lámpákat akarja leverni, ez a gyarmatosítás jele: ha 10 centivel magasabb lenne, simán elérné a mennyországot és egy laza mozdulattal leránthatná, mint valami terítőt, hogy aztán szőnyegként taposhasson rajta, miközben temetéseken elégedett arccal verseket szaval.

Itt ma mindenki meghalt egy kicsit, az idei Rockmaraton első része lezárult…

Kövesse az Indexet Facebookon is!

Követem!