Richard Melville Hall tulajdonképpen megelégedhetett volna azzal, hogy közepesen híres house dj, aki New York-i klubokban bólogat és emelteti magasba a kezeket. Sőt még az se lett volna rossz tőle, ha néha-néha feldolgoz egy-egy ismertebb dallamot, teszem azt a Twin Peaks főcímdalát, és emellett olyan előadok számait keveri újból iparos munkában mint a B-52's vagy Michael Jackson. Akkor is fellépett volna valószínűleg a Balaton Soundon, és a zenei újságírók egész interjúkat építhettek volna fel arra a kis színes bulvárinformációra, miszerint a Moby Dick szerzőjének távoli leszármazottja.
De Mobynak ez nem volt elég, ezért 1999-ben megjelentette a Play című albumot, ami az unalomig ismert adatok szerint 10 millió példányban kelt el világszerte, ráadásul a lemez minden egyes dalának jogait megvették különböző reklámfilmek kísérőzenéjének. A gospellel és amerikai népzenei elemekkel vegyített, erősen poppá lágyított house himnuszait nem lehet se gyűlölni se imádni: hiszen mekkora hülye már, aki csakis azért tartja használhatatlannak az Ipodot, mert mindenkinek olyan van, és milyen korlátolt, aki a Big Macet gondolja a gasztronómia csúcsának.
Moby egy nagy színesen villódzó Coca-Cola neon lett a Times Square-en, néha jó felnézni és bámulni kicsit, akár szájtátva, de aztán irány a többi látványosság.
A Balaton Soundon viszont bebizonyította, hogy azért ennél ő jóval több, nem csak zenész, hanem elektronikus zenéhez képest meglepő, de előadóművész is. Persze a Balaton Sound nagy bakelitpakolgatása, potihúzogatása és sávtekergetése közben kicsit furcsa az élő zene varázsáról beszélni, meg a dübörgő basszusok úgyis elnyomnák az okfejtést, de akkor is jó volt látni a kopasz Richard Melville Hallt azon a színpadon, ahol pár nappal korábban a Kraftwerk egyenes háttal, merev arccal állt a szintik és monitorok előtt, hogy taktusról taktusra ugyanazt a haknit játsszák el, mint évek óta mindenütt. Közben meg lehet, hogy csak benyomták a play-gombot és kifejezéstelen tekintettel pasziánszoztak a laptopon.
Két énekesnő, dobos, egy női gitáros és elektronikus hegedűvel a kézben segget rázó háttérlányok, középen meg a gitározó, doboló, kongázó, éneklő és üvöltő Moby, aki a nagy klasszikusok és az új Wait for me album számai közt nem felejtette soha elmondani, hogy „thankyouthankyouthankyouthankyou". Nem mondanám, hogy felgyújtotta a színpadot, de legalább kommunikált a közönséggel, rohangált és zenélt, vagyis pont úgy nézett ki, mintha élne. Ezért minimum azt megbocsáthatjuk neki, hogy nem lehet úgy bemenni egy üzletközpontba, hogy ne éppen a Find My Baby szóljon. Persze csak diszkréten, az állmennyezetbe rejtett hangszórókból.
Persze kicsit suták voltak az átvezető mondatok, az albumokhoz képest néha keményre sikerült a hangszerelés, és a Tennessee viszkivel öblögetett hangú idős néger helyett egy feka Soma Mama Gésa énekelte a refréneket, de a koncert mégis működött: például soha nem gondoltam, hogy a Natural Blues képes megmozgatna egyszerre többtízezer embert. Mintha valaki azt bizonygatná, hogy Vangelisre lehet a legjobbat pogózni.
Moby liftzene, de olyan, hogy ha bezáródik az ajtó, és megnyomod a nyolcadik emelet gombját, akkor megcsap az ellenszél. Csak azt a béna, élettelen lezárást nem lehet megbocsátani a vegan előadóművésznek, mert hát pont úgy fejeztték be, mint ahogy délután ötkor mindenki hazamegy egy multi hr-osztályán: a kivilágított térben kicsit ténferegtek, valaki még belekortyolt az ásványvizes palackba, aztán elindultak haza. Az utolsó meg leoltotta a villanyt.
Hosszú évek óta próbáljuk visszahozni és erősíteni a magyar közéleti sajtóból szinte teljesen kikopó tárcanovella műfaját. A lap belsős munkatársai és a legkiválóbb hazai írók közül nagyon sokan vállalták azt a történelmi feladatot, hogy újra megszerethessük ezt a csodálatos műfajt.
MEGVESZEM
Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!
Képek
Videók
Rovataink a Facebookon