Csak Istenben hiszek

A Life Of Agony még a nyolcvanas évek végén indult Brooklynban a legnagyobb hardcore láz közepette, mégis fülbemászó dallamokat vittek a kiabálás helyett a zenéjükbe. Azóta elég sok kanyarral jutottak el a mai, leginkább csak turnézós állapotig. Keith Caputo énekest kaptuk el, egy eredetileg rövidnek szánt interjúra, viszont a frontember annyira belemelegedett, hogy a rá jellemző szűkszavú válaszok helyett majd félórát beszélt nekünk.

A rajongók nagyon várnak tőletek új lemezt. Végleg eldöntöttétek, hogy nem lesz közös lemez?
Igazából ez a meccs még nincs lejátszva, tudom, hogy nyomás van rajtunk, de nem tudom még megmondani mi lesz.

Mit fogsz csinálni ha vége a Life Of Agony-turnénak?
Akkor belekezdek a saját szólóturnémba. Éppen arra várok, hogy a koncertszervezőm összerakjon egy legalább 30 állomásos turnét.

Úgy hírlik, hogy ide is visszajössz.
Várj csak, megkérdezem a turnémenedzsertől, ő is azt mondja, hogy igen, éppen előbb fixálták. Van egy olyan klub amit A38-nak hívnak?

Igen, fel is léptetek már egyszer ott.
Igen? Szuper! Na akkor ott lesz. (Odafordul a turnémenedzserhez.) Mikor lesz? (Menedzser: Szeptember 15.) Na, akkor ott is találkozunk.

Ott mire lehet majd számítani?
Az is kérdés, hogy holnap mire lehet számítani. A holnap igazából nem létezik, ami most van az a valóság, hogy itt ülünk egymás mellett és beszélgetünk. Azt sem lehet tudni, hogy mi lesz ma este. Terveim persze vannak, de azok is a jelen körülményeket képezik le. Most úgy érzem, hogy olyan két, két és fél órát szeretnék játszani, nagyon dallamos lesz, romantikus. Kicsit olyan csajos este. Teljesen más mint az a zene, amit most játszom. Ez a kigyúrt tetkós férfiaknak szól, a szólóestém pedig érzelmesebb, inkább hölgyeknek való.

Van olyan a karriered 20 éve alatt, amit máshogy csináltál volna?
Semmit sem bántam meg, nem változtatnék egyetlen mozzanaton sem.

Az elsők között voltatok akik a New York-i hardcore színtéren, akik dallamos éneket vittek a zenébe. Kritizált emiatt a többi zenekar?
Tény, hogy a zenekarunk úttörő volt ebben a tekintetben, és mint ilyennek ki kellett taposnunk egyfajta ösvényt, hogy azok a zenekarok akik ugyanebbe az irányba próbálnak elmozdulni könnyebben találják meg a helyes irányt. A többiek nevében nem beszélhetek, de szerintem hasonlóképpen vannak azzal ők is, hogy nem adtunk ezekre a kritikákra. Csináltuk a dolgunkat ahogy gondoltuk, hogy jó lesz, aztán ez lett belőle. Mindig azt vallottam, hogy akinek tetszik az hallgassa, akinek nem tetszik, az meg ne, de azokat meg sosem akartam győzködni, hogy márpedig ez jó.

Elég sok 90-es években csúcson lévő zenekar tér most vissza. Ott van a Biohazard, vagy akár, ha csak a fesztivál mai napját nézzük, itt vagytok ti és a Faith No More is. Mit szólsz ehhez?
Nagyon bírom az ilyen helyzeteket, amikor érzed, hogy még nincs vége az egésznek. Visszatérsz, hogy „hello, itt vagyok még mindig”, és aztán újra leszarod az egészet. Valószínűleg nagyon sokáig nem lesz még egy Life Of Agony-turné.

És mi a véleményed a feltörekvő új generációról?
A zenében, vagy úgy általában az életben?

Maradjunk a zenénél.
35 éves koromra már nem nagyon hallgatok új zenéket. Még mindig David Bowie a kedvencem, és Bob Dylan, meg persze Robert Plant. A mai napig megállják a helyüket, kimondhatatlanul magasra tették a mércét. Hogy őszinte legyek a mai zenekaroktól ezt nem látom, bár az én véleményem nem számít.

Miért ne számítana?
Én egy kis porszem vagyok az univerzumban, összehasonlítva az univerzum egészét és abban az én létemet, hát igazán mindegy, hogy én hogyan gondolom. A Mars Voltát mondjuk szeretem, meg a Radioheadet és a Sigur Róst is, vagy az MGMT-t. De több most nem jut eszembe. Még mindig inkább Pink Floydot, Porno For Pyrost, meg régi Smashing Pumpkinst hallgatok, amellett, hogy a múltkor meg Chopint raktam be. Nálam ezek jelentik a minőségi zenét. Tudod az a baj, hogy az új zenekarok többsége olyan, hogy szar a zenéjük, mert nem is tudnak játszani a hangszerükön, és nincs meg bennük az alázat, ami ezt az egészet előre vinné. A producerek megcsinálják őket, ők meg elszállnak maguktól. Kijön egy Strokes-lemez, az emberek megveszik, erre felbukkan húsz ugyanolyan zenekar. Mikor befutott a Franz Ferdinand, megjelent egy rakat mini Franz Ferdinand, akiknek az az őszinte, ha másokat majmolnak. Ez nem igazi, nincs benne vér és verejték, és ettől az egész elértéktelenedik, illetve maga a zenekar is hiteltelen lesz.

Mit szólsz ahhoz a fajta technikai változáshoz amellyel a zenekar már egyre több fórumon promotálhatja a zenéjét, és aktivizálhatja a rajongóbázisát? Ti csináljátok a zenekar myspace-oldalát?
Nekem van külön Myspace oldalam, van Facebookom, Twitterem, saját oldalam, minden.

Rajongasz az ilyesmiért?
Az túlzás, hogy rajongó lettem, de nagyon élvezem, ráadásul, akárhogy is nézzük ez a jövő. Ahogy halad a kor, te eldöntheted, hogy hagyod, had fusson el melletted, de akkor lemaradsz, vagy haladsz vele és akkor, ha jól csinálod, akkor új dimenziók nyílhatnak ki előtted. Igaz, én sosem töltöttem le egyetlen filmet vagy zenét sem, mert még mindig baromira élvezem azt amikor megveszek egy CD-t, berakom a lejátszóba, és amíg szól, addig nézegetem a borítót, olvasom a szövegeket, forgatom a bookletet. Amellett viszont nagyon fontos, hogy lerövidült a távolság a zenekar és a rajongók között. Pont a minap volt egy srác, aki írt egy nagyon aranyos hálálkodó levelet a Facebookon, hogy el sem hiszi, hogy egy olyan zenész, mint én naponta megosztom az életem történéseit a rajongókkal, és hogy az én oldalam nem olyan, hogy simán rajongó leszel, hanem tényleg barát, és nem tartom a távolságot. Be kell vallanom, hogy én ezt érzem természetesnek, ha van valami, akkor megosztom a rajongókkal, ha nincs semmi akkor napokig nem írok. Nekem az akkora élmény, ha Robert Plant kiírja a saját oldalán, hogy tudom is én éppen Indiában vagyok és kajálok. Alig várom, hogy olvashassak róla valamit! És ha én ugyanilyen érzéseket tudok nyújtani másnak, hát akkor miért ne csinálnám?! A Twitteren követem Perry Farellt, meg Dave Navarrót is, és ott is látom, hogy Perry néha kiírja, hogy kösz San Diego, nagyon jó volt bla-bla, vagy más személyes üzenetet, úgyhogy mások is így gondolják, és ezt nagyon jó látni, sőt még én is érdeklődve olvasom.

Ha belegondolsz az egész élet arról szól, hogy kapcsolatban legyél másokkal. Mit érne az életed, ha soha senkivel sem beszélnél. Ugye milyen elképzelhetetlen ez? Ráadásul ma, amikor a kiadók helyzete elég szar, és ezért a művészeiken próbálnak spórolni, a döntéshozók pedig sokszor a kultúrán, fontos az, hogy azok az emberek akik kulturális értékeket állítanak elő, mindegy hogy fényképészek, zenészek, újságírók, írók, tudjanak kommunikálni egymással, és tartsák a kapcsolatot, hogy együtt erősebbek legyenek, mint azok, akik tönkre akarják vágni ezt az egész iparágat. Hihetetlen nagy élmény volt az számomra nem olyan régen, hogy Yoko Ono írt egy e-mailt. Azt tudni kell, hogy nagyon nagy rajongója vagyok John Lennonnak már vagy nyolc éves korom óta. Őszintén mondom, hogyha nem lett volna ő, akkor én sem lennék most itt, és valószínűleg soha nem kezdtem volna zenével foglalkozni. Na és Yoko Ono írt egy levelet, hogy nagyon tetszik neki az új klipem, és elkezdett követni a Twitteren. Azóta is teljesen kész vagyok, hogy egy olyan ember, mint ő, aki a néhai John Lennon szerelme, olvassa az én gondolataimat, és teszik neki amit csinálok. Tény, hogy az embert elszeparálhatja az internet, de ha okosan használod sokkal inkább össze is hozhatja.

A dalszövegeid többsége nem éppen vidám. Nem nyomasztó minden este kiállni, és előadni ezáltal újra átélni ezeket az érzéseket?
Ami nem öl meg az erősebbé tesz. Nagyon nehéz életem volt. Sok borzalom történt a gyerekkoromban. Igazából nem is volt gyerekkorom. A szüleim nagyon korán meghaltak a drogok miatt, se testvérem, se családom, se feleségem, se gyerekem, semmim sincs, mégis úgy érzem, hogy ez csak erősebbé tett, és ez változtatott azzá, aki vagyok, és alapjában véve szeretem magam. Persze vannak napjaim, amikor eléggé magam alá kerülök, de elégedett vagyok az életemmel. Igazándiból a szüleimre sem haragudhatok, mert életet adtak nekem, és azok miatt, amiket megéltem olyan módon látom a világot, ahogy nagyon sok ember nem. Ha jönne egy jótündér vagy bárki, hogy megváltoztathatom az életem rossz dolgait biztos, hogy nem kérnék belőle.

Ha most meghalnék, akkor is boldogan halnék meg. Ezért is lett az első lemezem címe az, hogy Died Laughing. Több ezer emberhez eljutott a mondanivalóm, több ezer ember érezte jól magát a koncertjeimen, sokak szeretik a szövegeimet. Lakásom sincs, de mégis milliomosnak érzem magam. Ott van nekem a világ, a csillagok, a galaxis, az egész univerzum, és Isten. Nem Jézus Krisztus, mert hát jó, tényleg király csávó volt, de akkor sem Isten, a vallás harc, és lehet hamis is. Ami biztos az Isten, én csak benne hiszek. És ami a legfontosabb: van szívem, és lelkem.