Gyújtsuk fel a mezőt!

A tavalyi Novarockkal ellentétben idén nem tréfálta meg az időjárás a fesztiválozókat. Nem volt az, hogy a gyanútlan delikvens kiment rövidgatyában, pólóban az osztrák-magyar határon lévő mező közepére, aztán este rászakad a hideg eső, ami két napig el sem áll. Idén van helyette 30+ fok, meg por, de olyan mennyiségben, ami kilencvenes évek első felének Szigeteit idézi, a hab a tortán pedig az, hogy a mi fesztiváljainkkal ellentétben itt árnyékot adó hely egy darab sincs, mert a belül szaunás sátrakat ne nevezzük már annak. A Novarock egyébként semmi másra nem jó, csak hogy koncerteket nézzen az ember, bár az osztrák fiatalok láthatóan zene nélkül is jól érzik magukat, ami kész csoda egy kultúrkavalkádos Szigeten szocializálódott embernek. A nyugati szomszédok kapásból eső nap délelőtt pecsenyére sülnek, majd az öteurós sörüket mindenkire rálocsolva vörös fejjel fetrengenek a porban. Persze jó német nyelvterülethez méltóan próbálják az alkoholt az éppen játszó zenekarnak is eljutatni, akik elég közönyösen veszik tudomásul a feléjük repkedő műanyag tárgyakat.

Slash-t sem igazán érdekelte az ebben az országban megszokott akció. A Guns N’ Roses volt gitárosa nemrég jelentette meg első szólólemezét, amin szinte minden dal más híres zenész énekel. Ezt nyilvánvalóan

turnéra elvinni lehetetlen, hiszen nem igazán várható el mondjuk Ozzy Osbourne-tól, hogy a saját lemezének promótálása helyett inkább a cilinderes gitáros mellett adjon elő estéről estére egy darab dalt. A megoldás erre a problémára az lett, hogy a lemezen egyedüliként két számot előadó Alter Bridge-frontember Myles Kennedy lett az állandó énekes. Ő viszont simán hozta az összes számot, egyáltalán nem hiányoztak az eredeti énekesek. A jó dalok viszont igen, mert ez a Slash-lemez igazából csak háttérzenének jó, arra nem, hogy koncerten vágja hanyatt az embert. Akkor lehetett leginkább észrevenni a gyengeségüket, mikor beszúrtak a programba egy-egy Guns N’ Roses-szerzeményket (amiket mellesleg Kennedy megtévesztően Axl Rose-osan adott elő). Így viszont az összkép az lett, hogy a koncert fele dögunalom, a másik meg csak tökéletes hakni, mert az csak kis ideig köti le az embert, hogy tényleg Slash-t látja, ahogy számonként cserélgeti a teljesen ugyanolyan aranyszínű Gibsonjait. (DG)

A Nova Rock kakukktojása idén Kate Nash volt. Az angol lány egyszerűcske popzenéje épp ezért hatott üdítőleg a szőröstestű kivarrt rokksztárok között a kisebbik színpadon. A közönség meglepően jól fogadta Kate-et, aki egyébként igencsak jó nő lenne, ha nem úgy nézett volna ki a sminkje, mint az általános iskolás lányok első arcfestési kísérlete után szokott. Láthatóan ki akar lépni a „szegény ember Lily Allenje” skatulyából, ennek érdekében néha punk akart lenni, néha emberjogi harcos, de meglepő módon így is a seggmutogatós kolléganője ugrott be róla mindig. Amúgy borzasztó aranyos, a dalai nagy része megjegyezhető, és nyilvánvaló, hogy miért az ő nevét viseli a projekt. Ugyanakkor pont az a kis plusz hiányzott belőle, ami miatt ő inkább a jópofa lány a szomszédból, mintsem egy díva. Ellenben kiemelném, hogy csajozni itt lehet a legjobban, gondolom a hácés arcok indie-rajongó barátnőinek ez volt a hét csúcspontja. Annyira jó volt mindenképp, hogy ha ismét meghallgatom az amúgy is elég jól sikerült második lemezét, akkor beugorjon a kicsit esetlen, szarul öltözött, és mégszarabbul sminkelt Kate Nash, amint egy kis ártatlanságot csempészett a kecskeáldozások közé. (FÁ)

A Stone Temple Pilots visszatérése elég vegyes fogadtatásra talált a sajtóban, a közönség viszont úgy látszik szereti. Legalábbis az Egyesül Államokban sikeres körutat tudhatnak maguk mögött, az új lemezt viszont ott sem sokan szeretik. A Novarockon ők is csak mértékkel játszottak róla, a többi természetesen a majd’ két évtized alatt összegyűlt slágerekből állt össze, amik hiába emlékeztetnek hol a Pearl Jamre, hol az Alice In Cainsre, hol a Nirvanára, azért jól megírták annak idején őket. Így igazából a rájuk kíváncsi közönség megkapta magáét, Scott Weiland énekes sem volt rossz formában, a jellegzetes kalimpálós, pózolós táncát is hozta, a hangja meg hát olyan, mint aki évtizedekig tömte magába a drogot, de most próbálja a legjobbat hozni. A fellépés egyedüli negatív pontja a közönség felől jött, ők ugyanis a Weilandék után érkező Rammsteint várták, de már annyira, hogy a dalok között bunkó módon torkuk szakadtából ordították a német zenekar nevét, amit persze a Stone Temple Pilots tagjai is észrevettek, és ezért szűk egy óra után, ráadás nélkül inkább sértődötten levonultak. (DG)

A Rammsteinről köztudott, hogy nagyon jók élőben. Az is, hogy talán a leglátványosabb bulikat verető jelenleg is létező zenekarról van szó. De ezek a szavak sem írják le pontosan azt az élményt, amit a németek adni tudnak. Nem arról van szó, hogy a Rammstein dalai kiemelkedően jók lennének, ráadásul most sok klasszikust is kihagytak, helyettesítve őket újabb számokkal, amit a hozzám hasonló, kb. a Mutter nagylemeznél leragadt koca-rammsteinosok nem ismerhetnek. Ennek ellenére egy másodpercig sem fordult meg a fejemben, hogy ott kéne hagynom a koncertet. Vagy nevezzük inkább cirkusznak, az jobban leírja a helyzetet. A zenekar természetesen vérprofin, minden másodpercet kiszámolva vezette elő erőteljesen piromán showját úgy, hogy minden, de tényleg minden dalban történik valami extrém, legyen az égő ember, arcból lövellő lángszóró, vagy óriása péniszt idéző habfújó (a sima tüzeskedést már meg sem említem). Az apokaliptikus hangulatot végig sikerült fenntartani a szadomazo-szerű jelmezekkel, és rideg hátterekkel, ehhez pedig méltó soundtrack a zenekar patikamérlegen kimért minimalista zenéje. A militáns jelleg élőben annyira átjött, hogy az Ich Willt látván Tamás Gáspár Miklós valószínűleg évekig rosszakat álmodott volna. A hozzávetőlegesen másfél órás performansz minden létező igényt kielégített, pedig valójában zenekarról néha nem is lehet beszélni, inkább valami elmebeteg színházi társulatról, akik már gyerekkorukban is egész nap kölnit égettek a fürdőszobatükrön. A közönség persze vette a lapot – igaz itt mindent, de tényleg MINDENT imádnak, amit németajkúak csinálnak, legyen az akár a nóném Sportsizé Stiller unplugged fellépése, vagy akár a helyi metalcore-szcéna szabadon választott képviselőjének darálása. Azt mondom, hogy a Rammsteint minimum meg kell nézni élőben. Nem a korszakalkotó zsenialitás miatt, hanem az azon való megdöbbenés miatt, hogy 2010-ben már ilyet is lehet csinálni, nem csak félmeztelenül gitározni cilinderben. (FÁ)

Kövesse az Indexet Facebookon is!

Követem!