A Slayer már ott tart, ahol az AC/DC

Az időjárás-jelentés nem tévedhetetlen. Ezt már régóta tudtuk, de az utóbbi egy évben valóban nem tud mit kezdeni a természeti erők hektikus változásaival. Elég lenne annyit mondani, hogy sütni fog a nap, de lehet eső is, vagy hogy esni fog az eső, de süthet a nap is, a lényeg ugyanaz: mindig készülj fel mindenre. A Novarock közönségének arra kellett volna felkészülni, hogy közvetlenül a Green Day-koncert előtt kihajtják őket a nézőtérről, és még azt sem tudják megmondani, mikor mehetnek vissza. Bécs felől hatalmas viharfelhők közeledtek, de végül csak a szélét kaptuk meg, ami nagy szelet és gomolygó porfelhőket jelentett.

Magyarán majdnem egyórás késéssel, de a Green Day színpadra rohant. Azt hihetnénk, egy ilyen koncertkezdéssel, pirotechnika támogatása mellett, lelkes futkározással csak jó műsort lehet adni, de nem jött össze. Pedig tényleg minden meg volt: folyamatos kommunikáció a közönséggel, fasza dalok, látványos körítés, őrjöngő közönség. Aztán az ötödik számnál szembesültem vele, hogy minden alkalommal ugyanazt csinálták. Amikor harmadszor is rajongót hívtak fel a színpadra, meg ötödször óóóztatták a közönséget, akkor már kezdett fárasztóvá válni a koncert, és ebből az állapotból csak ritkán tudtak kizökkenteni. Elképzelhetetlennek tűnt, hogy a Green Day órákat legyen a színpadon, pedig mégis megcsinálták. Közel 30 dal, amiben persze simán három-négy részre szétválasztható 10 perces monstrumok is voltak.

A zenekari tagok valóban kitettek magukért, és persze az őket segítő zenészek is. Egyedül talán Tré Cool volt kissé semmilyen, mert csak simogatta a dobokat. Amellett, hogy egy másodgitáros elöl zenélt, volt egy másik gitáros is a hangfalak mögött, akiből csak a feje látszott, illetve néha a gitár nyaka. Billie Joe Armstrong énekes szinte végig gitárral a nyakában rohangált, de nem lennék meglepve, ha nem is szólt volna – kivétel persze a tábortüzes dalok, ahol akusztikussal zenélt. Aztán volt billentyűs is, meg szaxofonos, hogy visszaadják a szaksajtó által szerencsétlenül csak punk musicalnek nevezett valamit.

A setlistben minden volt, ami csak lehetett, persze több órába bele is fért, kár, hogy minden küzdelem ellenére baromi unalmas volt a koncert. Billie Joe arról beszélt egy átkötőben, hogy ők egy „ölő” rockzenekar, de azért mindenki tudta, hogy az igazi gyilkolást egy egészen másik együttes csinálta a másik színpadon. (DJ)

A Green Day férfiszemmel vállalhatatlan mulatósából elkapott pár perc után valódi megváltásként vártam a Slayerre. Nagyjából az elejére sikerült is átevickélnem, elsőként azzal szembesülve, hogy milyen meglepően kevesen vannak, és ők sem azok a keményvonalas Slayer-rajongók, akikre előzetesen számítottam. Sokkal inkább pár későn érkezett fiatal, akik még meg akarják nézni a világ legkirályabb metálzenekarát.

Ja igen, a Slayer a világ legkirályabb metálzenekara. A szokásos másfél órás buli is ezt támasztotta alá. Míg vele párhuzamosan a Green Day jó, hogy nem a közönség minden tagjának puszit osztogatott, és a dalok fele oléoléóóból állt, addig Tom Arayáék felsétáltak (véletlenül sem futkosnak össze vissza, csinálják ezt az ovisok) a színpadra, lecövekeltek egy helyben, és rázúdították a mezőre az apokalipszist. Kicsit megfáradva már, de még mindig súlyosabban, mint azt a hasonló vonalú zenekarok valaha is össze tudnák hozni.

Arayának hallatszott a hangján, hogy nemrég még koncerteket is le kellett mondani miatta, Jeff Hanneman úgy nézett ki, mint akinek napjai vannak hátra, Dave Lombardot pedig amikor láttam, csak az tűnt fel, hogy öreg (viszont itt ritka lelkesen, néha felállva ütött, hadonászott). Kerry King megúszta a dolgot, mivel neki nincsenek ráncai, és mimikája, és valószínűleg a koporsóban is ugyanezzel a marcona tekintettel fog nézni.

A dalparkba nyilván nem lehet belekötni, talán a God Hates Us All lemezükről bírtam volna jóval több dalt elviselni. Azon már fenn sem akadok, hogy a személyes kedvencemről, az Undisputed Attitude-ről semmit sem játszottak, azt valamiért nem illik szeretni, pedig hatásos lett volna, ha pont a Green Dayjel egyidőben tolnak el valamit róla, lévén pont Billy Joe-ék poppunkja ellen készült az a lemez. A Slayer semmi felesleges cicomát nem hozott, mögöttük is csak erősítőkből épített fal volt (amikről elárulom, hogy csak fejenként hat volt ténylegesen beüzemelve, a többi üres doboz), meg ügyesen megkomponált fényjáték.

Ehhez nem is kell több, a Slayertől ezt várjuk. Ez a zenekar már túllépett a kategóriákon, bizonyos szempontból ott tartanak, ahol az AC/DC: van egy évtizedek óta kialakult hangzásviláguk, aminek keretei között megcsinálják a túl sok eltérést nem mutató lemezeiket, ellőve az összes létező sablonjukat, hogy aztán a világ térdre boruljon előttük. A Slayer kötelező, de ezzel együtt nekik is vannak kötelezettségeik. Ezeket őszülve, kicsit fáradtan, de még mindig maradéktalanul teljesítik, felesleges pózoktól mentesen, ezzel nőttek a korosztályuk, és most már az alattuk lévő korosztályok fölé. Ez a koncert tananyag volt, én azt tanácsolom, hogy zenekar-alapítás előtt mindenki nézze meg, hogy kell ezt csinálni. (FÁ)