Egyszerre tombolni és lazítani

A 2010-es Hegyalja fesztivál első napja lényegében hozta a szokásos felhozatalt a magyar zenekarokból. Volt Tankcsapda, Tátrai Band, Beatrice, Kowalsky meg a Vega a nagyszínpadon, a kisebbeken pedig Neo, Idoru, Blind Myself, Kolin, Insane stb. Volt viszont három külföldi fellépő is, amik közül kettőre tombolni lehetett, egy pedig a lazítást szolgálta.

A nevéből ítélve a finn Disco Ensemble táncos zenét játszik, pedig nem. Ők modern, punkos, indies rockot nyomnak, méghozzá azon a vonalon, amit mondjuk az At The Drive-In 2001-ben abbahagyott, csak sokkal dallamosabbak, mondhatjuk emósabbak az éneket tekintve Omar Rodriguez-Lopezéknél, ráadásul szintetizátort is jelentős mértékben használnak. Ez a hangszer konkrétan a színpad közepén van felállítva, amit az énekes kezel mellékállásban a frontemberkedés mellett. A látványt is kb. egyedül ő adta, mert a gitáros és a basszusgitáros csak lecövekelt két oldalt, és szinte végig egy helyben toporzékolva hozták a koncertet. Ami viszont elég jól indult, nagyban köszönhetően a hatásos fényeknek és a statikusság ellenére is lelkes előadásnak. Igazából egyedüli gond csak a dalokkal volt, amik hosszútávon már unalmassá váltak, főleg azok számára, akik nem ismerik betéve az 1996-ban alakult csapat életművét.

A Texas In Julynál viszont már ez sem segített volna ugyanis ebben a koncertben semmi, de tényleg semmi érdekes nem volt. Az öt tinédzser(nek kinéző srác) metalcore-t játszik, de abból a fajtából, ami ma már teljesen izgalommentes, de valójában már akkor sem volt benne semmi, amikor a kilencvenes évek közepén feltalálták. Lényegében csak a metalcore lecsupaszított vázát mutatták be, amihez nem adtak egyáltalán egyéni ízt. Mellesleg nem elég, hogy zeneileg értékelhetetlen volt a koncert, de még a hangzás is olyan volt, mintha egy kegyetlenül zajos földmunkagépben ültem volna hosszú-hosszú kínszenvedéssel teli percekig. A dobon és a disznóröfögés-szerű éneken kívül csak a végtelenített breakdownokat lehetett hallani. Őszintén tisztelem azokat, akik ez végignézték, bár erősen beitalozva biztos lehetett rá tombolni, ahogy néhányan ezt meg is tették. (dankóg)

A Herbaliser a Ninja Tune kiadványaihoz többségéhez hasonlóan nem a dalokról szól, hanem a megteremtett hangulatról – kis szemétséggel nevezhetjük liftzenének is. Minden esetre a zenekar nagyon tisztes bulit csinált, annak ellenére is, hogy a Pepsi színpad előtti tér kicsit sáros volt, ami miatt az odagyűlő, amúgy egész szép számú közönség pont úgy oszlott el, hogy kevésnek tűnjön. Mindent felmutattak, amit egy ilyen bulin kell, csillező betépett rasztákat, az igényes zenéért élő bölcsészlányokat, és természetesen a reménytelenül részeg metálosokat. Nagyon jó koncert lehetett volna ez, de így is elment.

Olyan közönségtől ugyanis nehéz elvárni a táncot, ami épp arra vigyáz, hogy nehogy koszos legyen a cipője. Külön plusz pont nekik az énekesnőért, akinek egészen gyönyörű hangja van, másrészt pedig erős a gyanúm, hogy a fesztivál legszebb fellépőjét is tisztelhetjük személyében. (_fá_)

Kövesse az Indexet Facebookon is!

Követem!