A Sziget nulladik napja a megemlékezéseké volt. A Cseh Tamás tiszteletére rendezett főhajtás – mely inkább volt beszélgetős, mint zenés műsor – mellett a reggae ősatyjának is nevezett, Robert Nesta Marley 65. születésnapi évfordulóját ünnepelhette a nagyérdemű.
Előzetesen azt gondoltam, az egy négyzetméterre eső raszták száma meghaladja majd az áltagot, de a koncertek közönségének alapos tanulmányozása után arra jutottam, hogy aki kedden este mulatni akart egy kellemeset, az egyszerűen ide jött a nagyszínpada elé, mivel más alternatíva nem nagyon volt, maximum egy-egy kocsma, valami vállalkozó kedvű pultos dj-vel. Itt jegyezném meg, hogy hivatalosan is megtiltanám a Sziget kocsmáinak a Prodigy- Faithless- és Red Hot Chili Peppers-albumok játszását, 10 éve hallgatjuk, köszönjük, elég volt.
Az épp megérkező vagy már beköltözködött holland, francia, olasz és ki tudja, még hányféle náció összetömörülése viszonylag masszív tömeget képezett, mely az este folyamán szépen lerészegedett, és békességben dülöngélt a haknireggae két legismertebb fellépőjére.
A The Wailers, amely több mint 250 millió lemezt adott el világszerte, és a hatvanas évektől Bob Marley kísérőzenekara volt, már többször összeállt a mester halála óta. Az eredeti felállásból csupán két tag maradt, ehhez csatlakoztak fiatalabb jamaicai zenészek és az énekes Koolant. A valaha korszakalkotó jelenség mára inkább csak egy jól megtervezett hakni. Nem azért, mert a zenészek ne tudnának játszani, és nem is azért, mert az énekes ne tudna énekelni, hanem egyszerűen azért, mert láthatóan teljesen unottan, és rutinból csinálják.
Persze nincs ezzel baj, ha az ember nem a színpadot, hanem a közönséget figyelte, még jól is érezhette magát. A sár miatt felszórt homok és a szinte zavartalan napsütés miatt igazi beach-hangulat alakult ki, és kellemesen végiglötyöghettük a Buffalo Soldiert, az Exodust, a One Love-ot és szinte az összes mára klasszikusnak számító slágert. Állítólag a reggae-zene alapritmusa a szívveréshez hasonló, ezért olyan ringató az ember számára. Nos, ha ez a helyzet, akkor a Wailers egy alacsony tempójú szívverést hozott össze, ami talán még megbocsátható.
Egy nagy fájdalmam volt csak, hogy a valaha írt talán legjobb Marley-dal, a Redemption Song nem hangzott el. Bár lehet, hogy jobb is így, a Bohemian Rhapsodyt is sokan megpróbálták Freddie Mercury után elénekelni, és nem sikerült nekik. Félő, hogy ez a próbálkozás is erre a sorsra jutott volna.
A Wailerst követő brit UB 40-nak semmi más dolga nem volt, mint fenntartani a kialakult állapotot, tovább ringatni a spicces közönséget. A magukat a munkanélküli-nyomtatványról elnevező zenekart akkor is ismeri az ember, ha azt hiszi, hogy nem, legalábbis ez derült ki a koncert során. A Red, Red Wine, a Can't Help Falling is Love, és az I Got You Babe című számok vitathatatlanul a koncert csúcspontjai voltak, hiába a világszerte eladott 70 millió lemez, a dalok többsége felejthető volt, és jellegtelen. A nem kimondottan jamaicai vonásokkal megáldott énekes hangja és előadásmódja pedig egyértelműen a pop irányába tolta az önmagát reggae és dub műfajba soroló UB 40-t. Kedd esti bulinak jó volt, de „ez nem raggae” – osztotta meg velem véleményét a mellettem álló, franciául beszélő idegen, én pedig egyetértően bólogattam.
Hosszú évek óta próbáljuk visszahozni és erősíteni a magyar közéleti sajtóból szinte teljesen kikopó tárcanovella műfaját. A lap belsős munkatársai és a legkiválóbb hazai írók közül nagyon sokan vállalták azt a történelmi feladatot, hogy újra megszerethessük ezt a csodálatos műfajt.
MEGVESZEM
Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!
Képek
Rovataink a Facebookon