Gondolkodó punkok és metálshow

Az idei Sziget egyik legérdekesebb jelensége, hogy minden zenekar magyarnak szólítja a zömében nem magyar közönséget. Amikor arra kérik őket, hogy csináljanak zajt, akkor jön a zaj, amikor meg megkérdezik, hogy „hogy vagytok, magyarok”, az emberek elvétve jajonganak. Leírtuk sokszor, tudja mindenki, a Sziget már sokkal jobban alapoz a külföldi látogatókra, mint a magyarokra. A vastag jegyet, az ötszáz forintos sört, az éttermi árú, sörpadon elfogyasztott vacsorát csak kevesen tudják megfizetni. Egy holland vagy egy francia fiatalnak ez az olcsó árkategória. A Hives, a Bad Religion már az ő kedvükért vannak itt, a hazai rajongók pedig hozzájuk csapódnak.

Van azért más is. Az Ill Nino például népszerű nálunk, így egy szép félsátornyi közönség végig is ugrálta a koncertjüket. A szerencsétlen nu-metal jelzőből a még szerencsétlenebb tribe-metal jelzőt megkapó rasztazenekar magabiztosan megmozgatta a lábizmokat. Közben a Nagyszínpadon ugyanerre készült a Hives is, amely egészen a csajok seggéig jutott a mozgatásban. Egy Hives-koncert lassan olyan, mint a Balaton Grill-es girosz. Finom, megszoktad, hozza a formát minden alkalommal, de egy idő után semmi élménnyel nem szolgál, ezért keresel mást helyette. Az ember kezében a sörrel beáll a közönségbe, ami lelkesen kalimpál és táncol. A Hives annyiban punk, hogy a gitárokon pár akkordos riffek szólnak, de ez inkább tánczene a szórakoztató fajtából.

A zenekar mindent bevet, és sikeres a közönség feltüzelésében is. A mai napig működik, ha egy énekes a közönség közé rohan, és tapiztatja magát, illetve biztos voltak olyanok is, akiknek új volt a Tick Tick Boom alatti egyperces merev megállás. Szóval, minden rendben, és még sincs rendben semmi sem. Az eljátszott új dal alapján nem lesz már földcsuszamlásszerű The Hives-siker a jövőben, de a fesztiválokat biztos képesek lesznek megmozgatni még pár évig, a Szigetét pedig azon is túl.

Ha a svédek a punkzenének álcázott popzenét nyomják, akkor a Bad Religion mit? A zenekar énekese, Greg Graffin, aki paleontológus doktor egyben, a punkzenét lázadásnak tartja, és ennél sokkal mélyebb értelmezéseket is hozzákapcsol. Szerinte a punk nem attól az, hogy zajos, hanem, hogy nem a tradícióknak felel meg, és hirdeti az egyén forradalmát. De még ezzel is csak a felszínt kapargatjuk, úgyhogy hagyjuk is. A Bad Religion harmincéves, a Szigetre a jubileumi turné keretében jöttek. A három évtized alatt töméntelen mennyiségű számot írtak. Ennek alapján döbbenetes, hogy ezen a koncerten minden számot ismertem. A kaliforniai punkzene nem túl változatos, viszont a Bad Religon óriási dalokat tudott a stílusból kikanyarítani. A zenekar jelenleg hattagú, de az egyik fő dalszerző, Brett Gurewitz nem turnézik velük. A jelenlegi felállás pontos és lendületes, és a legfontosabb erőt a köztük legfiatalabb, Brooks Wackermann dobos adja, aki az előttük játszó Peaches provokatív (Lady Gaga hol van ehhez képest?) koncertjét tátott szájjal nézte végig a Hives gitárosának társaságában a közönség közül.

A koncerten a magyarok helyett minden más náció is örült, úgyhogy a fülledt, dugig telt, hangárszerű sátorban jó volt a hangulat. Kb. ezt vártuk, és ezt kaptuk. És hogy legyen még egy párhuzam, és ki tudjuk magyarázni az ellentmondást is, ahogy a Hivestől, úgy a Bad Religion albumaitól sem várunk már megváltást. De míg az amerikai zenekar harminc év (és tizennégy nagylemez) alatt érkezett el ide, a Hivesnak tizenhét (és négy nagylemez) is elég volt. Emiatt aztán a Bad Religion koncertje becsületesebb már nem is lehetett volna, a Hives pedig elbilleg a hitelesség peremén, és a kitartás dönti el, hogy megérte-e akár csak egy bekezdésben szólni róluk. (Dankó János)

A finn Children Of Bodom koncertjének elejére szinte teljesen megtelik a Headbangers Ball sátor, és az első hangok után lehet tudni, hogy itt nagyrészt nem kíváncsiságból betévedt emberekről van szó, a zenekarnak kialakult rajongótábora van. Ők skandináv death metalként indultak, de ez a kategória már régóta elhagyható, és nem azért, mert olyan sokat változott volna a Children Of Bodom zenéje. A megítélésük lett más, ami 6-7 éve még nem fért bele ebbe a címkébe, az most belefér. Ez bizony színtiszta heavy metal, a 21. században nem az fogja őket szélsőségesebbé tenni, hogy Alexi Laiho frontember nem dallamosan énekel.

A koncert energikus, profi mindenki, Laiho tökéletes frontember, annak ellenére tartja hibátlanul kézben az egész műsort, hogy gitározik is az ének mellett, pontosabban énekel a gitározás mellett, ő az a zenész, akiről youtube-oktatóvideók készülnek, minden stimmel a metal istenséghez. A hangzásba jócskán bele lehet kötni, de különösebben nem ront az összképen, a gitárszólókat így is hallani, a szintetizátor pedig sokat segít a dallamok kihallásában.

A zenekarnak több nagy slágere van, az első lemezes Lake Bodom ugyanúgy működik, mint a Blooddrunk. A legfurcsább az egészben, hogy jelen írás szerzőjének például komoly fenntartásai vannak a szintetizátor nyakló nélküli használatával szemben, de itt ez most működik, mondhatni, így jó, vagy tetszik, vagy nem. Azt azért gyorsan hozzá kell tenni, hogy hihetetlenül bénán mutat egy hosszú haját lóbáló férfi, billentyűzettel maga előtt, egy metáldobosnak pedig igenis legyen két lábdobos szerelése, ez alapkövetelmény egy metalzenekarban, kell az image.

A zenekar le sem tagadhatná, hogy finn, van valami ott, ami alapján az első hang után fel lehet ismerni őket, ez akár dicséret is lehet, de negatívum is, ki-ki döntse el. Tökéletes heavy metal show-t láthatunk, ráadással, ikerszólókkal, véres szövegekkel, szeretni nem muszáj, de ezt így kell csinálni. (Dulai Péter)