Brit nyikhajok mozgatták a Szigetet

A pénteki nap egy alapjáratos Szigeten tömegnyomort okoz, idén is lehetett tömeg, de nem ott, ahol én voltam. Csupán egy kisebb színpados koncerten volt érezhető a péntek, a 30 Second To Mars elől is többen elmenekültek a Wan2 nagy hangárjába (állítólag a reggae napon többen álltak a Nagyszínpad előtt), de a Paradise Lostra is inkább csak szálingóztak a sötét lelkűek. Előtte viszont még megnéztünk két másik fellépést is, amiből az egyik pocsék, a másik kiváló volt.

Papa Roach - kattints a fotókért!

A Papa Roach szűk tízéves fáziskéséssel érkezett el Magyarországra. A nu metal hullámának hátán felkapaszkodott zenekar ugyan azóta is működik, sőt Amerikában sikeres is, ám Európa országai közül alig van olyan, ahol szinten tudnák tartani magukat. Nem véletlenül van ez így. A Papa Roach tipikus amerikai zenekar. Feszes, intenzív és baromi felszínes. Minden porcikája azt sugallja, hogy szórakozz, ugrálj, csápolj, de a dalok üresek, és a rockkliséket is fantáziátlanul használják fel. A koncert mélypontja az új lemez egyik dala volt, amiben az azonnal ütő „na-na-na” refrén éktelenkedett. Valahol bizonyára erre van szükség, de nem minden közönség olyan, amelyik dalolászni akar.

Enter Shikari - kattints a fotókért!

Az Enter Shikari koncertéjre nem feltétlenül együtt énekelni ment a tömeg. A Headbangers sátor nem volt tele, de közel volt hozzá, viszont nem is ez a lényeg. A sátor hátában is mozogtak az emberek, elől pedig robbantott az energia. Hol van már az az idő, hogy a különféle koreográfiákat magyarázni kell? Szétnyíló kézre szétválik a közönség és jön a wall of death, köröző kézre következik a circle pit. A brit nyikhajok úgy érezhették magukat, mint az istenek. Az intenzív, ezer stílust összepakoló zene ugyan éppen ebbe az egy órába fért bele, ebből több nem lett volna hatásos, de ennyi idő alatt határozott mozdulatokkal legyalulták az embereket. Nyilvánvaló, hogy leginkább a körülmények voltak adottak. A „Free Gaza” pólós Roughton Reynolds mutáló kölyökhangja máshol talán idegesítene, a közönséggel szembeállított sokkolók, lámpák villogása is elüldözött volna (egy ideig csak foltokat láttam utána), de a hangulat és az energikus számok nem engedtek sehova. Amúgy végre közvélemény-kutatás is rendelkezésre áll arról, hogy mennyi magyar volt a koncerten, persze autentikus forrásból, ugyanis a zenekar megkérdezte, ki honnan jött. Nyilván nem sorolták fel az összes országot, de a közönség túlnyomó része magyarokból állt, és tökéletesen értékelte a gesztust, amikor az énekes magyarul beszélt hozzájuk. Nagyon fiatal zenekar az Enter Shikari, a koncert is talán ezért volt ennyire mozgalmas (még egy basszusgitárt is széttörtek a nagy forgatagban), mindenesetre szerencséje volt annak, aki erre tévedt, mert nem unatkozott. Körülöttem jó páran a programfüzetből betűzték ki a zenekar nevét, hogy aztán vigyorogva bólogassanak.

Paradise Lost - kattints a fotókért!

A Paradise Lostra már kevesebben tévedtek be. A búsmetálosoknak nem ez a nap jutott, így csak a fanatikus réteg vett Sziget-jegyet miattuk. A zenekar az új, Faith Divides Us – Death Unites Us című lemez turnéjának sokadik állomásán félreérthetetlenül arra koncentrált, a legtöbb szám innen érkezett. Ezek a dalok élőben szinte semmiben nem különböztek mondjuk az As I Die-tól, ami a nagy Depeche Mode-kitérőt tett zenekartól inkább meglepő. Az At The Gates és a Cradle of Filth volt dobosával, Adrian Erlandssonnal megerősödött zenészek mellé végre a hangzás is odaállt, ami a csapat magyar koncertjeire szinte egyáltalán nem volt jellemző korábban. Minden adott lett volna ahhoz, hogy legjobb hazai fellépésük legyen, de ezek az új dalok mégsem olyan jók (felüdülés volt például az Enchantment a Draconian Timesról), Nick Holmes még mindig nem tud élőben énekelni (többször vokál támogatta samplerről), és a közönség nagy része sem volt eléggé hangulatban. A dark metál mulatós dalára, a Last Time-ra azért megmozdult a fél sátor, de a koncertből emléknek nem maradt több, mint halk zúgás a fülemben.

Kövesse az Indexet Facebookon is!

Követem!