Igazán nagy durranás

A Muse talán az utolsó olyan fiatal rockzenekar, amely hisz a stadionrockban, és mindezt nem úgy, hogy valami átlagosat erőltetne le a közönség torkán. Nagyban gondolkoznak, de nemcsak külsőségekben. Minden daluk nagyot mond, a legtöbb nagyot is szól. Immár harmadszor mutatták meg magukat a magyar közönségnek. Egyszer akkor, amikor csak bennfentesek tudták, hogy valami nagy durranás készül (akkor a Sziget valóban up-to-date volt), egyszer, amikor már megvolt a nagy durranás, de a magyar közönség csak egy fél Sportarénára volt elég. És jöttek most, amikor már óriási tumultus alakult ki a nagyszínpad előtt.

Az angolok koncertje elvileg a Resistance című új lemezre épült volna, és több dal is innen jött, de a régi számok kifejezetten nagy arányban szólaltak meg. Vegyük csak a ráadást, amikor a Plug In Baby és a némileg kiszámítható Knights of Cydonia szólt. Nyilvánvaló, hogy a Muse nem próbál elvárásokat követni. Nem nehéz a dolguk, igazi slágerük elvétve akad, legfeljebb csak azért sláger valami tőlük, mert klipes volt. Talán éppen ezért a Starlight okozta a legnagyobb örömet. Ez utóbbi példázza a bevezetőben is említett ellentmondást. Milyen zenekar az, ahol a közönség azt énekli magából kikelve, hogy „Fekete lyukak és felfedezések”? Talán a gitáros-énekes Matt Bellamyn elhatalmasodott sci-fi mánia az oka a hasonló furcsa szituációknak.

A látványvilág is erre épült: a Resistance borítót idéző méhkaptár alakú ledfalak, a lézer, a csillogó ruhák. Szerencsére az oldalsó kivetetőt is a zenekar profi gárdája vette át, így a színpad több helyére pakolt kamerák képét láthattuk összevágva, néha animációval feldobva, eltorzítva.

Képek a koncertről

A Muse legnagyobb erőssége, hogy a mai napig szimpla rockzenekar. Könnyen elképzelhető tőlük akár az a lépés is, hogy a következő lemezük kisegítő zenészek nélkül is eljátszható lesz. A monumentális, repülős dalok végét jellemzően rockkiállásokkal és gitárzúgatással zárták, és maguk a számok is inkább a gitárokra épültek élőben.

A zenekar pontos, de nem steril, az ilyen pillanatokban derül ki, hogy a nyers, pőre rockzene is megy. Dominic Howard dobos több esetben másképpen ütött, mint a lemezen, és sosem estek ki a ritmusból. Fennhéjazó talán, de bizonyára a hármuk között működő kémia miatt jutottak el idáig. Bellamy többször nyilatkozta, hogy karrierjükre leginkább egy Rage Against The Machine-koncert volt hatással, amit mind láttak. Annyi biztos, a feszes játékot sikerült elsajátítaniuk az amerikaiaktól.

Klikk a képre!

Lehet, hogy a Muse nem talált fel eredeti irányt a popzene számára (legfeljebb közelebb hozta, szerves részéve tette a rockot), és itt-ott túlzottan hasonlít a Radioheadre vagy valahol a Queenre, de az biztos, hogy ma már képtelen olyan koncertet adni, ami rossz lenne. A jól felépített műsor, a látvány egy dolog, az igazi motor az egyébként sallangok nélküli zene.

A Muse utolsó lemezén talán pont ezt felejtette el, és ezért lett kissé terjengősebb, burjánzott el a megalománia felé. De az is lehet, hogy a koncepció nem engedett mást. Ha legközelebb is ugyanezt hozzák, a közönség büntetni fog, mert túl okosra és igényesre nevelte őket a zenekar. Egyelőre mindenki kirobbanóan lelkes, a Muse pedig még repül a varázsszőnyegen. Talán tudják, keveseknek adatik ez meg, és megbecsülik. Ha képesek a szigetes koncert szintjét tartani, valóban lehetnek olyan megkerülhetetlen zenekar, mint a példaképek voltak.

Kövesse az Indexet Facebookon is!

Követem!