Csak a zene miatt érdemes kimenni a Novarockra

A Nova Rock első napján kiderült, hogy semmi nem változott az előző évekhez képest: fák még mindig nem nőttek a Pannónia mezőn, az osztrákok szeretik magukat vállalhatatlanra inni, és akárhogy is gondolkodunk, ezen a fesztiválon a fellépőkön kívül tényleg semmi nincs, amiért érdemes lenne kimenni. Csakhogy a fellépőkért tényleg érdemes, mivel a szervezők évről évre hozzák el a mainstream rock/metal legnagyobb neveit, ráadásul garantáltan olyan háttérrel, ami miatt elképzelni sem lehet, hogy egy Iron Maiden-koncert a Sziget-fellépéshez hasonlóan szóljon.

Ezért idén is megnéztem, mennyire tudnak egy nap alatt leégni az osztrákok, kezdésként épp odaértem a hamarosan nálunk is fellépő Guano Apes utolsó három számára, ami pont kényelmes volt, mivel épp ezek voltak a közönség által garantáltan ismert slágerek (Open Your Eyes, Big in Japan, Lords of the Boards), láthattam, hogy Sandra Nasticnak még mindig formás feneke, és kissé nagy orra van.

A lényeg természetesen a rövid átszerelés után érkező Wolfmother volt, ők a tavaly elmaradt koncertjüket pótolták. Ez a zenekar már lemezen is azért jó, mert véletlenül sem próbál meg feleslegesen hozzányúlni az alapokhoz, és gyakorlatilag minden dalukat le lehet írni a Led Zeppelin, és a korai Black Sabbath keverékeként, de élőben kiderült, hogy az Andrew Stockdale énekes-gitáros körül idő közben lecserélődött csapat épp úgy is néz ki, mint példaképeik. A Wolfmother azért hiánypótló, mert az általuk felelevenített örökséghez általában nem innen közelítenek a hasonló csapatok, hanem a végtelenségig elnyújtott dalok, és unalmas témaismételgetések felől. Ehhez képest ők tökéletes hangzással, gatyarezgető basszussal eljátszották az eddigi két lemez dalait, a közönség igényeinek megfelelően a lassabb témák szinte teljes hanyagolásával. Az összes olyan pózt felvonultatták, amit egy ilyen koncerten elvárt az ember, a koncert közepére már tényleg csak a háborúellenes szónoklatok hiányoztak '69-hez. Ezen kívül semmi különöset nem csinál az ausztrál zenekar, de annyi már bőven elég, hogy ezt a zenét végre nem ötven körüli volt narkósoktól, láttam.

A múltidézést egészen más formában produkálja a nemrég ismét összeállt Darkness. A britek teljesen átlagos, a világ komoly része által elfelejteni próbált hard rockot játszanak, ami önmagában nem is érne sokat, de Justin Hawkins a helyére teszi a produkciót: a Darkness a legviccesebb dolog, ami egy fesztiválon történhetett. Glam zenekarhoz méltó módon ízléstelen minden, amit csinálnak, de ezeket részenként nagyítják fel, amitől már nem is idegesítő, hanem mérhetetlenül szórakoztató. A magyaros bajusszal virító Hawkins végig magabiztosan hozta az önimádó ripacs karaktert, és sikolyaival teszi fel az egész produkcióra a koronát. Aki szeret kicsit mosolyogni a '80-as éveken, a hónaljszőrhajú zenészeken, annak kötelező program egy Darkness-koncert, ami mindent felmutat, amit elvárhat az ember: jókedv, nevetés, éneklés, és füstágyú.

Tökéletes nap nem létezhet, ezért jött a Linkin Park, és bemutatta, mi történik akkor, ha egy legjobb pillanataiban sem jó zenekar tagjai rocksztárokká válnak. Az egész koncert töketlen volt, ami nem meglepő, hiszen a Linkin Park metálos vonala is nagyjából annyiban merül ki, hogy néha egyik, másik sázmukban feltűnik egy sterilre torzított gitár, azonban a Thousand Suns lemezen már ezt is elvetették, és kísérletezés címen ugyanazt a pár hangot pengetik, torzító nélkül.

Az MC-ként indult Mike Shidonát még gitározni is megtanították, hogy ne kelljen már kirúgni, hiszen a numetálon túli életben nincs helye egy közepesnél valamivel rosszabb rappernek. A végeredmény rosszabb pillanataiban a pár órával korábban nem véletlenül ignorált Thirty Seconds To Marsot idézte, de még a slágereket is sikerült kasztrálni a gitárok háttérbe tolásával. Bár nekem az egészben egyedül a vitathatatlanul profi vetítés tetszett, a közönséget a legkevésbé sem érdekelte, a nagyrészük megelégedett azzal, hogy Chester Bennington tinihangon elénekelte szívükhöz szóló sorait, hogy aztán a refrénnél közösen ordíthassák a világ felé fájdalmukat a Pannónia mező porfelhőjében.

Kövesse az Indexet Facebookon is!

Követem!