Imádunk mindent dokumentálni

Sokan gondolják a Sum 41-t tinizenekarnak, de nem csak, hogy már ők is 30 körül vannak, hanem a lemezekkel is próbálnak kitörni a fiatalos témák közül. Jason McCaslin basszusgitárossal beszélgettünk a soproni szélviharban.

Az új lemezetekkel vagytok turnén, hogy tetszik a rajongóknak?

Szerintem élvezik, a visszajelzések is jók. Ha engem kérdezel ez egy tök jó lemez lett, sokkal sötétebb, és sokkal keményebb, mint az előzők. Viszont aki eddig is szerette a zenekart, azoknak ez is tetszik. Szerencsére hűségesek a rajongóink a zenekarhoz.

Híresen sokat turnéztok, hogyan tudjátok egymást elviselni?

Tizenhét éve ismerjük egymást és a másik hülyeségeit. Mindezt úgy, hogy barátok vagyunk, nem négy idegen jött össze, hogy mostantól együtt fogunk zenélni és gyakorlatilag élni. Már a középiskolában is egymást szívattuk, szóval tudtuk mire számíthatunk, ha turnézni indulunk. Néha ordibálunk egymással, összeveszünk, aztán folytatjuk.

Melyik ország rajongói a legelszántabbak?

Most, hogy Euróbában vagyunk, nagyon tetszenek az itteni rajongók, ezek a bulik, de Japánban is rengetegszer voltunk, ők is nagyon hálás közönség, aztán otthon természetesen a legjobb. Egyébként az meg elképesztően vicces, hogy mennyire máshogy reagálnak a zenédre. A japánoknál az a vicces, hogy két szám között teljesen kuss van. Állnak és néznek, hogy akkor most mit fogsz mondani. Európában, meg kiabálnak, ugrálnak, tapsolnak. Nagyon furcsa ezt megélni. Vagy, hogy a japán közönség nem tud jól angolul, de minden egyes szót kiabálnak. Nem ismerik a jelentését, de énekelnek.

Részt szoktatok venni mindenfajta jótékonysági eseményen is. Hatással van ez a zenétekre?

Általában nem zenekarként veszünk részt, hanem mindenki egyénileg. Persze ha éppen mindannyian ott vagyunk, akkor óhatatlanul is összemosódik a zenekar neve, és a cél, ami mellett kampányolunk, de talán nem is baj ez. Úgy szokott ez menni, hogy összeülünk, főleg ha valami konkrét felkérés van, és magánemberként megbeszéljük, hogy ha valaki nem akar ebben részt venni, egyáltalán nem kötelező, aki pedig el akar menni, az elmegy. A zenekart éppen ezért sem keverjük bele. Írni nem nagyon írunk róla, a zenénkre meg nincs hatással. Ha akarunk, kiállunk olyan célok mellett, amikben mi is hiszünk. Szerencsére van egy rajongóbázisunk, és az ő figyelmüket is fel tudjuk ezzel hívni olyan dolgokra, amiket fontosnak tartunk, és lehet, hogy eddig elkerülte a figyelmüket.

Mindenkinek vannak külön zenekari projectjei is, azokkal mi a helyzet?

Én az Operation MD-ben zenélek, amit egy haverommal kezdtem el szórakozásból, de már van két lemezünk. Steve (Jocz) rákapott a videoklip rendezésre, Deryck (Whibley) írogat nem csak zenét, de elkezdett a színészet világába is belekóstolgatni mindamellett, hogy producerként és menedzserként is dolgozik. Tom (Thacker) pedig a Gob nevű zenekarban játszik, már 15 éve. Mindenkinek megvannak a saját kis hobbijai, de így jó.

Szoktatok minden turnén videónaplót csinálni, most is tervezitek?

Igen, imádunk mindent dokumentálni videóval. Már csináltunk is kettőt, ráadásul most Németországban vettük fel az új videoklipünket a következő kislemezhez, ami szintén dokumentarista jellegű. Ha minden jól megy, akkor akár már jövő héten lehet látni.

Éppen hatalmas a szél, mit fogtok csinálni, ha jön a vihar?

Nem tudom, én egyelőre azért rettegek, hogy ne dőljön ránk ez az interjúzó sátor, pedig nagyon úgy tűnik, hogy mindjárt közénk repül egy tartóoszlop. Ha majd felmegyek a színpadra, és végig ilyen szél lesz, akkor azon fogok izgulni, hogy össze ne omoljon a színpad. Ha elkezd vízszintesen esni az eső, nem tudom mi lesz. Még sosem léptünk fel Magyarországon, most meg headlinerek vagyunk, biztos nagyon jó a közönség, várjuk a koncertet, izgulunk, de ha elmossa az eső kiakadok.