Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!Miközben minden egész eltörött és minden szerelem darabokban, addig az Empire of the Sun egy óra alatt megszerettette a jövőt és az űrt. A koncepciózenekaroknak sok veszélye van, de ha jól csinálják, akkor még a legunalmasabb számokat is fel tudják dobni. Így tett a fantáziavilágot a nyolcvanas évek hangzásából építő Empire of the Sun is.
A Burn Party Aréna előtti tér félelmetes hellyé vált nem sokkal a koncertkezdés előtt, a bejáratnál csak az látszott, hogy sok-sok külföldi mindent megtesz riadalmában, így például vaskorlátokat tol arrébb, hogy bejusson a koncertre, ami laza fél órát csúszott.
Miért fontos ez? Mert a közönséget alaposan kiéheztette az ausztrál duó, az Empire of the Sun, míg a Standing on the Shore-ral belekezdtek. Valahogy így kell megkreálni egy színpadi bejövetelt: a jövőben vagyunk, amikor Gerendai Károly már régen elköltöztette kedvenc prémiumfesztiválját Zamárdiból előbb Horvátországba, majd valamelyik kisbolygóra, és az Empire of the Sun a háttérzene az űrrepülőn.
Első albumuk, a Walking on a Dream 2008 végén jelent meg, és bár elég vegyes benyomásokat szült a kritikusokban, az megkérdőjelezhetetlen, hogy van rajta néhány rögtön megjegyezhető, sőt szerethető dal. A Walking on a Dream és a We Are the People mindenképp ilyenek, vagy mellettük lemaradva a Standing on the Shore. A többivel azért vannak problémáim, de szerencsére élőben nagyon sokat segített a zenekar lelkesedése, mégha a hangosítás nem is volt a legjobb.
A színpadon szúrós fejdíszben, mozgó Szabadság-szoborként énekel Luke Steele, és bár helyenként úgy tűt, mintha egy nyolcvanas éveket kifigurázó Will Ferrel-vígjátékba csöppentünk volna, végül mégis összeállt a produkció.
Minden zenekari tag beöltözve, a táncosok pedig majdnem minden számhoz ruhát cserélnek. Hol a kardorrú delfin és kis hableány keresztezééből született fantasylányok (Standing on the Shore videoklipjéből), hol nagy szőrös valamikben, hol pedig gésáknak öltözve táncoltak rendkívül törten, szögletesen és mindent sokszor ismételve. Mintha egy jobb Daft Punk-klipben lennénk, az egésznek űrmusical-hangulata volt.
A kivetítőn végig az űr, egy űrállomás, különböző bolygók, a Nap és elhagyatott földrészek pörögtek egyéb látványelemekkel kiegészülve. Az Empire of the Sun mintha elrabolta volna a népligeti Planetárium gépészét, megpörgette volna háromszor az első albumuk zenéjével a fülén, majd megkérték volna, hogy tegyen össze egy egyszerre űrös és őrült vizuális koncepciót. Mondjuk sikerült neki.
Hófehérben jöttek vissza a tagok az utolsó dalra, a Walking on a Dreamre. Maszkos gésák tancoltak, Luke Steele fehérből és aranyból megtervezett ruhája egyszerre hasonlított egy aranymániás, nagyzoló banánköztársaság diktátorának és egy űrkolónia valamire való vezetőjének ünneplőjére.
Kellett is a színpadi show, mert a nagy slágerektől eltekintve a zenéjével nyolcvanas éveket sokszor megidéző együttes jópár száma eklektikusságuk ellenére is közepes vagy annál kicsit jobb. A név nagyzoló, a zene az eklektikusság, a jövő és a nyolcvanas évek mixe miatt még extravagánsabb, így érthető, ha a vizuális koncepcióban még nagyobbat és jelentőségteljesebbet akartak elérni. A nagyon színes, furutisztikus videoklipjeikkel megtámogatva nem is tehetnénk mást, mint a túlhajtott showműsorba menekülni. Ebből is következik, hogy az Empire of the Sun koncepciójának legmeglepőbb jelensége a közösségépítés volt, mintha mindenki szeretett volna ennek a fura, fiktív, jövőbeli birodalomnak a tagja lenni.
Néha azért leült a koncert, ami egy egyórás műsornál nem túl jó, összességében nagyon jól kitalálták és felépítették a koncertjüket. Persze a gyengébb pontok pont azért kellenek dramaturgiailag, hogy utána a mindenki számára fontosabbak még erősebbek és hangsúlyosabbak legyenek. Könnyen értelmezett, de nagyon tömény egy óra volt. Ha ennyire színháziasra veszi a fellépéseket az Empire of the Sun, és ennyire kötött a koncepció, akkor nagyon érdekes kihívásokkal néznek szembe a következő albumuknál.
Hosszú évek óta próbáljuk visszahozni és erősíteni a magyar közéleti sajtóból szinte teljesen kikopó tárcanovella műfaját. A lap belsős munkatársai és a legkiválóbb hazai írók közül nagyon sokan vállalták azt a történelmi feladatot, hogy újra megszerethessük ezt a csodálatos műfajt.
MEGVESZEM
Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!
Képek
Rovataink a Facebookon