Sikitozás és szintiszilánkok agyba döngölve

Nagyjából ötven perce tartott a Crystal Castles koncertje, nagyjából huszadszor játszódott le ugyanaz a jelenet. A kiállás után beindul a döngölő dübörgés, felvijjog valami egyszerű szintidallamdarab, Alice Glass énekesnő visítani kezd, és villódzanak a fények. A hatás pedig pontosan ugyanolyan volt, mint húsz ilyen körrel és ötven perccel korábban, vagy éppen mint amilyen húsz villódzással-sikítással később lett volna, ha tovább tart.

A Crystal Castles nagyon egyszerű eszközökkel dolgozik, nagyon megcsinált az egész, ezért és ennek ellenére nagyon jól működik. A legjobb számokban szintidallamszilánkokat és videójátékhangokat döngölnek bele a legszégyentelenebb eurotrance-alapokkal, punkos lendülettel és persze a visítással egyenesen az agyba, de úgy, hogy az a néhány egyszerű hang órák múlva sem megy ki az ember füléből. Két ilyen roham között jön néhány lágyabb szintipopos dal, foszlányos énekkel.

Fotók: Barakonyi Szabolcs

Ilyen zenekarból egymillió van a világon, a Crystal Castles messze nem is a legjobb ezek közül. Mégis nekik van a legnagyobb kultuszuk, és ezt pont az élő fellépésekkel érték el. Egyszerre szakadt punkkoncert a pincében és óriás rave valami elhagyatott mezőn. Az énekesnő az idegbe hasító sikoltozás közben kétszámonként ugrál a közönségben, néha összeverekszik velük, máskor őt fogdossák a kelleténél jobban, vagy egyszerűen inkább elzavarják őket a fesztiválról. Nem mintha egy fesztiválnak nem erről kéne szólnia egyébként. Van ebben bármi forradalmi? Természetesen nincs. Szórakoztató ez? A legerősebb pillanatokban mindennél inkább.

A koncert előtti húszperces várakozás miatti bosszúságot legkésőbb a második számnál lehet végleg elfelejteni. Egyből a csúcson, az indie-acid himnusz Baptism alatt Alice Glass már a közönség közepén, villódzás, kiállás, kitörés, sikoltozás, pont úgy, mint aztán még húszszor. Közben pedig, hogy szívrohamot ne kapjon senki, néhány lazább, felpörgetett Pet Shop Boysra hasonlító szintipopos pillanat.

A hatáshoz kell az önmaguk keltette várakozás is. A legtöbben láthatóan úgy álltak hozzá a dologhoz, hogy na most aztán meg kell őrülni. Ez a várakozás viszont most pont nem egy üres lufi volt, hanem ettől pezsgett fel annyira a hangulat, hogy minden, amúgy kifejezetten bénán csipogó hang a lehető legütősebben találjon be.

És ha valaki azzal jön, hogy micsoda kamu ez az egész, és mi maradna, ha ezeket a külsőségeket elvennénk, akkor már a kérdéssel is félrevisz. Az igazi kérdés inkább az, miért nem teszi oda magát így minden zenekar?

A Crystal Castles fellépése szinte biztosan a fesztivál legjobb bulija lett volna, ha nincs egy bosszantó körülmény. Minden koncertbeszámolóban a legfárasztóbb rész a panaszkodás a hangzásról, de ha egy zene lényege éppen az, hogy úgy érezd magad, mint akit halálra csiklandoznak egy szétlézerágyúzott játékteremben, akkor ebből az élményből azért elvesz, ha a tömeg közepén is lehet közben majdnem normális hangon beszélgetni az A38 sátorban. A leghangosabbak a legvégén vijjogó szirénái voltak, ezért pedig nagy kár. Volt annyi energia az egészben, hogy így is átjöjjön a lényeg, de egy erősebb hangzás sokat dobott volna rajta. Talán majd péntek este Dizzee Rascal.

Kövesse az Indexet Facebookon is!

Követem!