Lehet-e a közelmúltra nosztalgiázni?

Kellemes közelmúltidézés vagy fiatalos frissesség? Ez volt a legnagyobb kérdése a Kaiser Chiefs második szigetes koncertjének. Mivel mindkettő megvolt, végül többet kaptunk, mint amire számíthattunk, ami azt bizonyítja, hogy a Kaiser Chiefs "saját jogán" is életképes zenekar, nemcsak jókor volt jó helyen.

Ha valaki 2005–2006-ban azt mondja, hogy a Kaiser Chiefs öt évvel később szinte nosztalgia-zenekar lesz, és a koncertje semmilyen szempontból nem érdekes, maximum azért, mert feleleveníti a "Franz Ferdinand és társai" korszakot, valószínűleg kinevetem. Pedig mondták ám, főleg azok, akik persze eleve ferde szemmel néztek erre az egész poszt-punk revival, táncparkettre csábító indie pop-rock stb. őrületre, meg rám is, hogy ezt bekajáltam.

Holott ezek a zenekarok első nekifutásra igenis jó (kiváló, nagyszerű, a nem kívánt rész törlendő) lemezeket készítettek, bennük volt az ígéret, hogy lehet ebből a dologból valami emlékezetesebb is, mint ami lett végül. Csak hát a többségük már másodikra, a legtovább kitartók pedig a harmadik-negyedik albumra elvesztek a teljes jellegtelenségben és ötlettelenségben, a korszellem, az igények is megváltoztak, a sors tulajdonképpen igazságot szolgáltatott, a tizenkettő egy tucat zene, amely legjobb pillanataiban is maximum igen kellemesnek volt mondható, a helyére került.

Ettől még a legjobb együttesek nevei megmaradhatnak az emlékezetünkben, nyilván nem akkora betűkkel, mint a Beatles, de egy Smithshez hasonló könnyes szemmel emlegetést el tudok képzelni húsz év múlva például a Franz Ferdinand, vagy az Interpol kapcsán. A Kaiser Chiefsről nem. Illetve a leedsi zenekar tegnapi második szigetes koncertje kicsit elbizonytalanított, de nem, mégsem, ahhoz jobb lemezeket kellene készíteniük, ezt már sajnos elbaltázták.

Ez a tipródás jól végigkövethető volt a szűk 80 perces előadás alatt is. A tömeg ugyan méretes volt, de messze nem annyira, mint legutóbb, könnyedén lehetett ki-bejárkálni sörért. A lelkesedés sem tűnt annyira odaadónak, bár a közös ugrálásra felszólítást még mindig elég nagy területen követte látványos hullámzás. Ám leginkább az elhangzó daloknál ütközött ki a kontraszt: az Employment album számainál (Everyday I Love You Less And Less – ezzel kezdtek –, Modern Way, I Predict a Riot) sikoltozás, őrjöngés, a Yours Truly, Angry Mobot képviselő Rubynál, The Angry Mobnál majdnem akkora lelkesedés, a többinél ha nem is néma csend, de jóval finomabb reakciók. Nem véletlen, hogy a közönségénekeltetős zárás is az első album Oh My Godjára zajlott.

A kellemes közelmúltidézés tehát kipipálva, hiszen mégiscsak jól megírt popdalokról beszélünk, és hogy a fiatalos frissesség is jelen legyen, arról leginkább Ricky Wilson énekes gondoskodott, aki a 2008-as szigetes fellépésükhöz hasonlóan biztos fogyott vagy öt kilót a koncert végére. Ahogyan tegnap a Skunk Anansie énekese az operatőröket részesítette kiemelt figyelemben, úgy Wilson a két Jimmybe (mozgatható kamerába) szerelmesedett bele, simogatta őket, néha feldíszítette a csörgődobjával, és nekik énekelt szinte végig, ami bevallom, engem kicsit zavart egy idő után. De azért a közönségről sem feledkezett meg, Skinhez hasonlóan ő is lejött közénk, a korlátokon egyensúlyozva dalolászott kicsit, majd futott egy jót fel és le az elválasztó folyosón, így rajongók sokasága tudta megérinteni (egyik kedves nőismerősöm szerint) "selymes bőrét".

A legfurább show-elem azonban a versenyfutás volt a színpadon jobbról balra és vissza, amihez a közönség óóó-zását igényelte, és tetszhetett neki, mert többször megismételte. Ricky Wilson szimpatikus figura, és ahogy mondani szokták, a színpadra termett, efelől nincs kétség. Afelől van, hogy mi lesz a Kaiser Chiefs sorsa, de amíg ilyen koncerteket tudnak adni, addig olyan nagyon nem féltem őket. Csak hát a lemezek sikerülhetnének jobban is.

Kövesse az Indexet Facebookon is!

Követem!