A metálzene csúcsán ülve

Az osztrák Nova Rock egy Magyarországon méltatlanul alulreklámozott gigafesztivál. Évente el lehet csodálkozni azon, hogy a kommentelők keseregnek a Sziget felhozatala miatt, holott akiket minden évben próbál kisírni a közönség, azok a zenekarok már megfordultak, vagy meg fognak fordulni a Nova Rockon. A fesztivál tulajdonképpen Magyarországon van, közvetlenül a határ mellett, még magyar térerő is van a mobilokon.

Ami miatt mégsem érezzük annyira, hogy akár nálunk is lehetne, az a nyugati árszínvonal. 4 euró (plusz 1 euró betétdíj), azaz mostani árfolyamon kb. 1200 Ft a sör, egy olajba áztatott calzone pizza szintén ugyanennyi. Szóval erre kell felkészülni csupán, de emellett olyan zenekarokat lehet megnézni, akik nem, vagy csak ritkán jönnek Magyarországra. Volt itt már Red Hot Chilli Peppers, System Of A Down, a Metallica pedig már többször is.

Fotó: Samir Hussein

Az idei fesztivál is az utóbbi metálzenekar körül forgott, az ő koncertjükre volt kihegyezve minden. A háromszög alakú kifutót az előttük játszó összes zenekar gyermeki örömmel járta be. Már a hajnali órákban nyolcvan ember építette a látványelemeket. A kifutó által elkerített részre egyébként csak olyan rajongók juthattak be, akik tagjai a fan clubnak, és rendelkeztek jeggyel a koncertre. Nekik előre kellett jelezni az igényüket az úgynevezett snakepitbe jutásra, majd sorsolással lettek kiválasztva a szerencsések. Ezzel persze óriási helyet vettek el az előzenekarok rajongóitól, hiszen pl. a Mastodon koncertje alatt csak lézengtek a snakepitben, a kifutó előtt meg csápolhatott a keménymag. A Slayerre már többen voltak nyitottak, a Nightwish-re meg pláne. Ez volt a 2012-es Nova Rock zárónapján.

Nem csoda, hogy a Mastodonon el-el kalandozott a zenekart nem ismerő közönség figyelme, hiszen a gurgulázó, cirkalmas dallamokkal tűzdelt, rossz énekekkel díszített zene hozzáállásban leginkább a punkhoz közelít, pedig egyébként stoner, metal, hardcore és még sok más keveréke. A négy amerikai fickó egyszerűen szarik mindenre, ami konvenció, ami átlagos, és persze arra is, hogy nem tudnak énekelni. Objektíven a produkció leggyengébb pontjáról van szó, szubjektíven pedig rá lehet fogni, hogy ez is egy hangulati elem. A Mastodon világa nem a fesztiválszínpad, de olyan menedzsmenttel dolgoznak, akik mindenhova képesek őket benyomni. A megalkuvás nélküli zenélés persze szimpatikus, de nehéz boldogulniuk ennyi ember előtt, hiszen a Mastodon tagjai tökéletes antisztárok.

Ugyanez igaz a Slayerre is. A Slayer is punkzenekar, miközben a thrash metál csúcsát jelentik. A Slayernél nincs keményebb. Minden koncertjükön képesek ledarálni a nézőt. Pedig nem fiatalok már, Tom Araya ősz szakállával szinte bácsi, de annyira szimpatikus karakter, hogy még a buggyos bőrnacit is megbocsátjuk neki. A Slayer akkora zenekar, hogy az Exodus alapító gitárosa inkább velük turnézik, mint a saját zenekarával, mert Jeff Hanneman még mindig beteg. Nem lehet sokat ragozni. A Slayer öl.

A Nightwish giccsprodukciója elől el lehetett menekülni a svéd Hardcore Superstar rövid rocknroll bulijára, ahol pár száz embert voltak képesek pillanatok alatt felfűteni. Aki valamennyire jártas a skandináv zenekarokat illetően, az úgy tudja elhelyezni a fazonok zenéjét, hogy korábban például a Hanoi Rockstól dolgoztak fel számot, és a saját dalaik sem állnak távol a már feloszlott rocknroll zenekartól. A zenéjük ismeretlenül is működött, fogós refrénekkel, tökös gitározással nyomták, de sajnos nagyon röviden.

Ha azt mondtuk, hogy a Mastodon antisztár, akkor a Metallica az igazi sztárzenekar. A koncertjük több tízezer embernek ünnep, a produkciójuk annyira profi, hogy az embernek elakad a lélegzete. Amikor a színpadképre nézünk, akkor is csak olyan jelzők jutnak eszünkbe, hogy nagy, sőt gigantikus. A közönség minden részlettől úgy érzi, hogy valami hatalmas dolognak a része. El lehet bagatelizálni, hogy ez csak parasztvakítás, de egy ilyen koncert erről szól. Az emberek fizetnek azért, hogy élményt kapjanak, és bizony élményt kapnak. Egy Metallica-koncerten csak az nem érzi jól magát, aki egyébként sem akarja. Azon is lehet meditálni, hogy Lars Ulrich még mindig képtelen a díszítések után ütembe visszatérni, hogy a teljes Black Album végig képes lekötni a figyelmet, vagy hogy egyes mozdulatok koreografálva lehetnek. A zenészszakmát nem csak felületesen figyelők azt is észreveszik, hogy miközben kb. tíz mikrofon van a színpadon, egy azaz egy alkalommal sípolt be az egyik (egy magyar „zenei” tévéműsorban két mikrofonnal nem tudták megoldani ugyanezt). Aztán a kivetítőn pergő élő képek is egytől-egyig tökéletesek voltak, akár egy az egyben kerülhettek volna fel egy koncert DVD-re. Meg lehet döbbenni azon is, hogy hányan dolgoznak a fellépésükön. Minden zenészen két rivaldafény volt, amit egy-egy ember kezelt, magyarán csak ezzel összesen nyolcan dolgoztak. A legszebb az egészben, hogy az apróságokat csak az veszi észre, aki szeret mögé látni a produkciónak, mert egyébként a munkát nem tolják a képünkbe, minden alá van rendelve a zenekarnak. A setlistet nem érdemes elemezgetni, bárki megnézheti, aki akarja. Legyen elég annyi, hogy a Metallica a metálzene tetején van, innen nincs felfelé, és ehhez mérten ez egy szórakoztató, látványos show volt, ami után nem lehetett elégedetlenkedve hazaindulni.

Hosszú évek óta próbáljuk visszahozni és erősíteni a magyar közéleti sajtóból szinte teljesen kikopó tárcanovella műfaját. A lap belsős munkatársai és a legkiválóbb hazai írók közül nagyon sokan vállalták azt a történelmi feladatot, hogy újra megszerethessük ezt a csodálatos műfajt.

MEGVESZEM

Kövesse az Indexet Facebookon is!

Követem!