Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!
Már a Voltról is leírtuk, de az EFOTT-os Freestylers-fellépés is bizonyíték volt rá, hogy idén nyáron a fesztiválokat eluralta a dubstep. Amikor valami ennyire a csapból folyik, egyre többen imádkoznak, hogy végre halljanak valami mást is. Egyáltalán nem biztos, hogy az eurodance-re gondoltak, pedig az EFOTT harmadik napján kénytelenek voltak arra csapatni, ugyanis az este alatt, több órán keresztül nem volt más lehetőség, maximum a bőrig ázás, a keresztbevillámló viharban.
A visszatérő áramszünet megviccelte az Ámokfutók fellépését. Nem feltétlenül azon múlt, hogy szól-e a zene, hogy Kozsó azt mondja: „Kérem a technikától a zenét.” A jelentős úszógumit növesztett, kissé meggömbölyödött énekes-producer jó ütemben jött rá arra, hogy reneszánsza van a kilencvenes évek rosszzenéjének, vagy egyébként tényleg azt gondolja, hogy neki rajongói vannak.
Az EFOTT sátrába összepasszírozódott tömeg nem csak az eső elől menekült ide, hanem nagyon jól tudta mire jön. Míg a színpadon egy szajhának öltözött Keira nevű, új (?) álénekesnő tátogott, addig a sátor körül mintegy vizespóló verseny alakult ki az újra-újra életre kelő esőben. Közben persze szóltak a kilencvenes évek szintihangzásával felvett eurodance-slágerek. Szóval ez volt az, amit Kozsó nyújtani tudott, ő elhozta a gagyit, a gagyit pedig megünnepelték.
Érdekes szituáció ez, mert alapesetben szürreális élmény látni, hogy egy ilyen páros a színpadon örömködik, és úgymond sikere van, de közben teljesen nyilvánvaló volt, hogy ide jutunk Fluor Tomi után. Rá még többen azt mondják, hogy annyira rossz, hogy már jó, az Ámokfutók viszont szimplán rossz. Az úgynevezett igényes zene rajongói el lehetnek persze keseredve, hogy ez mégis megy, pénzt keres vele Kozsó meg egy svéd fogorvos, de egy fesztivál koraestéjén bizony értelmetlen dolog lenne agyas jazz-zenével traktálni a kívül-belül elázott főiskolásokat. Ezt be tudják fogadni, de életük meghatározó élménye nem az Ámokfutók fellépése lesz majd később, hanem az, amikor valami szarra táncoltak csurom vizesen a tóparton
Dr. Alban persze ugyanez volt, két táncossal kiegészülve. Itt is volt egy énekesnőnek álcázott csaj, aki a playbackre néha becsülettel akart élő éneket is fűzni, vagy csak bekapcsolva maradt a mikrofonja, és kiderült, hogy közben bűn hamis. A svéd, de ennek ellenére vérbeli afrikai producer a rá osztott fél órában (katasztrófavédelmi okokból csúszott a program, és nem azért mert hosszan tartott az átszerelés) kissé kitolt a néppel.
A fellépés első felében teljesen ismeretlen, ráadásul elhúzott eurodance klattyogás, csilingelés ment. Alban közben azért megkérdezte, hogy szeretjük-e a „csikicsikit” bármit is jelentsen ez. A „karasztrófa” szót viszont olyan szép kiejtéssel mondta a rosszul gajdoló közönségre, hogy akár magyarnak is hihettük volna. A végén persze jött az It's my Life is, meg a többi gyönyörűség, amire újra kialakult a bulihangulat. A nagy triász persze az lett volna, ha az UFO is fellép közvetlenül Dr. Alban után az olyan örökbecsű dalokkal, mint a Napolaj vagy a Szerelemdoktor, de a vihar okozta átszervezés miatt ennyi jutott a gagyiból.
Kifelé menet egy másik sátorban azért még megszólalt a ZUP előadásában is a Szomorú szamuráj, és élő zenével kísérve sem hangzik jobban az a sor, hogy „hiszi a piszi, aki elhiszi”. Büntetés járna, annak, aki leírta, mondjuk, hogy élete végéig Marduk-számokat kelljen hallgatnia alvás közben, hogy érezze a szeretetet.
Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!
Rovataink a Facebookon