Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!
Florence + The Machine, M.I.A., Lana Del Rey, Robyn, La Roux, Marina and the Diamonds, Lykke Li. Mások mellett mindannyian az elmúlt pár év független popzenéjének azt a tendenciáját erősítik, hogy a fiatal dalszerző lányok talán soha nem látott mértékben fordítják maguk felé a reflektorfényt a zeneiparban. Közös bennük továbbá, hogy egyikőjük sem lépett fel az idei Pohoda fesztiválon Szlovákiában, ott volt viszont több más, főleg a karrierje elejét taposó első vagy második lemezes, de már bizonyított zenészlány az agyafúrt elektronikától kezdve a szexi bluesig bezárólag szinte mindent lefedve. Vegyük őket sorra.
A fesztivál első koncertjét adja a dán diszkó hatfős vállalkozása, a The Asteroids Galaxy Tour, amit ők ugyan a most valamiért újra épp nagyon menő pszicehedlikus pop címkével látnak el, de nem érdemes hinni a bullshitnek, ez bizony az egypontnullánál épp csak egy kicsivel összetettebb, de mérhetetlenül szórakoztató és fogós diszkó pop, hejre kis riffekkel és persze egy koktélruhás szőke bombázóval a produkció élén. Ennek a versenyszámnak az etalonja ugye kétségkívül a szebb napokat látott Debbie Harry, de az énekes Mette egyrészt a Myspace-korszak legelvetemültebb szőke frufrus hajzuhatagait megszégyenítő frizurával csábít, másrészt ugye uszkve negyven évvel fiatalabb, ami szintén nem válik kárára a külsejének. Bár az eddigi két lemezüket nem ismerem, csak a legutóbbi Heineken reklámban találkoztam velük, engem meggyőztek a fúvósokat és gitárokat előtérbe helyező diszkójukkal.
Másnap a Pohoda egyik igazi csemegéjének betudható Bat For Lashes vetett fel újra kérdéseket. Elsőként, hogy miért nevezi bárki a zenekarát Bat For Lashesnek, illetve ha Florence Welch-et most már lassan Madonnával egy mezőnyben kezdik emlegetni, akkor az elmúlt pár év egyik legérdekesebb lemezét összeküszködő Natasha Khan miért van relatíve teljes ismeretlenségre kárhoztatva, leszámítva a Ringo Starrhoz és Thom Yorke-hoz hasonló szenilis vén hülyék elismerő nyilatkozatait. Ezt sajnos nagyban magyarázza a koncert. Nagyon nehéz egyértelműen rámutatni, hogy mi az előadással a baj, de az egész produkció olyan, mintha egy délnyugati magángimi tálentum színpadán próbálná eladni magát a hölgy a kínkeservvel elkészített ruhájában valami fejdísszel és egy szintetizátorral, illetve a színészkedő pszichedelikus maszatolás sem tesz túl jót az összképnek, habár a szövegek lemezen például még nem voltak zavaróak. A fátyolosan szexi hang viszont itt is kikezdhetetlen. Ja, az első kérdés viszont továbbra is nyitott.
Emika, a nyilván buliztatás okán éjszakába száműzött berlini elektro-díva budapesti fellépését kénytelen voltam kihagyni, ezért is örültem, hogy itt képbe kerülhetek a tavalyi, kétségkívül érdekes debütalbum élő előadásával. Arról a koncertről a kritikák szerint az volt konszenzus, hogy hiába jó a zene, a fapados előadásmód miatt nehéz nem bebólintani legfeljebb félúton, és én sem tudok mást mondani. Egész egyszerűen nincs mit nézni, amit meg nézni kéne, az inkább béna, mint jó. Emika valószínűleg sóherséggel vegyes önzőség miatt egyedül lépked szigorú fejjel valami modern utcazenész portékájára hasonlító pult mögött, és nehéz nem azon fanyalogni, hogy jól olajozott szekvenszerekről játszott alapokra játszik némi szintetizátort. Dj szett is van a világon, azzal sincs baj, de ez a félmegoldás két szék közt fekszik sajnos az üres színpadon.
Már szinte elkönyvelem magamban, hogy a nőknek a konyhában, de maximum a stúdióban a helye, amikor másnap gitárt ragad az első lemezével komoly babérokat arató Anne Calvi, hogy a promófotókon még rakoncátlan szőke fürtjeit katonásan feszes kontyba fogva prezentálja a női nem válaszát Jack White-ra. Aki eddig azt hitte, hogy ez a válasz Alison Mosshart, az sajnos akkorát téved, mint ide Lacháza. A szétkoszolt ego-blues és a spanyol dög keverékének ilyen tökéletes elegyét utoljára talán az Icky Thumpon hallhattuk, de itt természetesen hozzáadódik valami mérhetetlenül szexi feminin plusz, amit férfiaktól persze hülyeség is lenne várni. A koncert alig egy órájában képtelenség az énekesnőn kívül bárki másra nézni, üresjárat egyáltalán nincs, dinamikai szünet, kisajátított Elvis-feldolgozás és erősítőfosató szóló annál inkább, jobb szélen pedig egy leginkább parizerszeletőre emlékeztető vízszintes harmonikán folyik az aláfestő tárogatás, szóval akkor már tényleg inkább a férfi flamenco öltözetbe bújt dominát nézem. Nagyon rég láttam utoljára olyan koncertet, ami ennyire beszippantotta volna szemmel láthatólag az egész közönséget, nem csoda, hogy az egész európai turné végig teltházzal megy. A Szigeten kötelező lesz.
A nőiesség, vagy inkább annak hiánya, mint másik véglet az alig huszonegy éves Coco koncertjén mutatkozik meg, aki fésületlen, zsíros hajjal, bő férfiingben, és az édesapa Sting arcával együtt is képes lenyűgözni az I Blame Coco nevű projekt frontembereként. A lemezen közepesen érdekes, de jópofa dalokat szállító lány élőben teljesen korrekt, centire belőtt dallamokat hoz a 80-as évek Police számaira emlékeztetve. Ami viszont tényleg megdöbbentő, az a tökéletesen érett és tapasztalt énekhang, ami híres apuka ide vagy oda, elhiteti az emberrel, hogy Coco saját jogán is figyelemre érdemes csaj. Habár a legtöbb számot elég nehéz megkülönböztetni egymástól, fogósak a dallamok, és jó a koncert - bízunk benne, hogy a rányomott pecsét nem teszi tönkre a karrierjét, kár lenne érte.
A vasárnap este az A38 hajó közönségét elcsábító Warpaint szombat este még a szlovák férfiakat gyűjti nyájba, hogy álmosító art rockját négy csajjal kompenzálva generáljon némi veszekedést a jelenlévő párok között. A három éve csak lányokkal operáló felállás valóban a vintage filteres instagram populációt igyekszik kiszolgálni a végeérhetetlen, néhol kimondottan monoton pulzáló dalokkal, vibráló gitárokkal, mezítlábazással, és többszólamú énekkel. Utóbbi lemezen kikeverve természetesen sokat ad az atmoszférához, azonban élőben ad a koncertnek némi elég kellemetlen asszonykórus felhangot. Annyi biztos, hogy nehéz rájuk haragudni, bájosan mosolyognak, megilletődve ugrálnak és tenkjutenkjutenkjuznak a vélhetőleg szokatlanul nagy közönség láttán. A kivetítőért felelős stáb szintén az arcot mutató nagytotál illetve a mezítlábas fellépés dokumentálása mellé teszi a voksát, szóval ártatlan bambi-kukkolásnak nem rossz, koncertnek viszont nem túl emlékezetes a színpadon töltött egy órájuk. Az, hogy a hajón mennyire működött, mára biztosan kiderül sok beszámolóból.
Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!
Rovataink a Facebookon