A leszbikus, a matematikus és néhány junkie

Nem lehet idén panaszuk a hazai koncertfelhozatalra sem a trendérzékeny zenerajongóknak, sem a nemzetközi könnyűzenei szaksajtó rendszeres olvasóinak. 2012-ben jónéhány aktuális és izgalmas fellépőt láthatott vendégül az e tekintetben egyébként meglehetősen házsártos, de azért mégiscsak szépreményű hazánk. A nyár során máris megcsodálhattuk, hogyan teljesítenek klubjainkban az interkontinentális indie-univerzum olyan jól csengő nevei, mint az M83 vagy a Warpaint; a tikkasztó hőséget pedig minden bizonnyal a tavaszi chillwave-bulik készítették elő – olybá tűnik sikeresen –, Budapesten játszott a Teen Daze, a Brothertiger és a Blackbird Blackbird, igencsak meglepő módon Kazincbarcikán pedig a De La Montana adott koncertet. A fentieken túl megfordult még nálunk például a Zola Jesus, a Tindersticks és a Konono n°1 is, mind-mind emlékezetes koncerteket adva az érdeklődőknek.

Nem szükséges tehát már mindenáron Bécsbe, Prágába, vagy ne adj isten még távolabbra utaznunk, hogy országhatárainkon innen ígéretes, netán ínyencségnek ígérkező koncerteket láthassunk. A nagyobb fesztiválok is sorra fel-felzárkóznak, legalábbis próbálkoznak vele, ami mint szándék már önmagában is mindenképpen értékelendő és örvendetes. A hipszter értékrendtől talán legtávolabb eső Balaton Soundon mindjárt három többé-kevésbé kurrens név is fellép majd.

Kezdjük is mindjárt a ló túlsó oldalán rekedt Animal Collective nevű négytagú csapattal, amely nemcsak a kritikusokat vezeti az orruknál fogva, hanem nagyjából az egész világot palira veszi. Az ő esetükben sosem lehet biztosan tudni, hogy amit a zenéjükkel művelnek, az blöff-e, vagy sem; az ízlésformálás önironikus hackje, esetleg pofátlan zsenialitás. Talán jobb is, ha ez sosem derül ki, és minden bizonytalan marad az együttes kapcsán. Az azonban bizton kijelenthető, hogy a 2009-es Merriweather Post Pavilion című mesterművük egyenesen hallhatatlanná tette őket.

Ám hosszú volt az út, amely a kanonizációhoz vezetett: pontosan egy évtized, nyolc stúdiólemez és valószínűleg temérdek kábítószer szükségeltetett a pszichedélia szintlépéséhez. Az Animal Collective dalai elsőre többnyire zavarba ejtik a mezei zenehallgatót, aki tanácstalanul, egyedül maradhat az egymásba mosódó élénk víziók játékos kergetőzése közepette. A kicsivel edzettebb fülek viszont rövidesen kihallják a dallamos harmóniák kapaszkodóit, hogy aztán némi odafigyeléssel az interaktív kapcsolaton alapuló zenehallgatás élményében részesülhessenek.

A zenekar szeptemberre ígérte legújabb lemezét, a Centipede Hz-t, amelyről néhány szám nagy valószínűséggel felcsendül majd vasárnap este kilenctől az OTP Bank színpadán.

Daniel Victor Snaith projektje, a kanadai Caribou korábban, 2010 decemberében, már járt hazánkban. Az akkori Gödörben adott koncertjük a rossz akusztika ellenére is kellemes élményként él tovább a zenebarát emlékezetekben. A matematikus végzettségű zenész eleinte Manitoba néven alkotott, majd a későbbiekben, hogy elkerülje az esetleges félreértéseket a Dictators zenekar tagjával, Dick Manitobával, Caribou-ra keresztelte át zenei projektjét. Az intelligencia mellett munkásságának fontos eleme még az álmodozás, a pszichedelikus dallamvezetés és a grandiózusságra törekvés is.

A tanulmányai révén a doktori címet is megszerző multiinstrumentalista-dalszerzőnek szintén több mint tíz év állt rendelkezésére, hogy az elitista zenesznobok köréből kitörve a szélesebb – és lássuk be, együgyűbb– tánczenei rétegeket is meghódítsa. Dalait kezdetben hálószoba-körülmények között, leharcolt számítógépeken alkotta, mialatt a kollégiumi lakótársai a szomszédos szobában LSD-ztek és videojátékoztak. Azóta nemcsak életkörülményei, hanem zenei elképzelései is megváltoztak, legutóbbi stúdiólemeze, a Swim már masszívan az elektronikára épített, noha élőben még mindig zenekarral, hangszeres kísérettel lép fel. Színpadképe szokatlan: az előtérben két dobfelszerelés is áll, melyek közül az egyik mögött maga Snaith foglal helyet, a többi zenész pedig a pódium kevésbé frekventált pontjain keres magának pozíciót.

A Caribou koncertjét szintén az OTP Bank színpadán lehet megtekinteni, szombat este tizenegytől.

A Gossip tette meg talán a legnagyobb utat ahhoz, hogy az egykori garázspunk-zenekarból a Balaton Sound főműsoridős és nagyszínpados fellépője lehessen. A willendorfi Vénusz testéhez hasonló adottságokkal bíró énekesnő, az ikonikus Beth Ditto sosem csinált titkot homoszexualitásából. 2007-ben például csapatával a Columbia egyik leányvállalatához, a kizárólag meleg, bi- és transzszexuális előadókat összefogó Music With A Twisthez szerződött. A zenekart egyébként a Standing in the Way of Control című gigaslágere tette világhírűvé, amely 2006-ban, de még az azt követő években is, kötelező kelléke volt valamennyi épkézláb házibulinak.

Az előző évtized közepe tájékán robbanó dance punk-mozgalom egyik érdemes tagjaként a Gossip karakán, önmagát szólóban is megmérettető frontemberével és annak lefegyverző hangjával, hamar a szakma egyik kedvencévé vált. Ám a lendületes, táncparkettre csábító basszus- és gitárhangzás idővel fényét vesztette, a paradigmaváltás mégsem fogott ki a Gossip tagjain. Legutóbbi lemezük, az A Joyful Noise igazi elektronikus mainstreampop-csemege, abszolút Sound-kompatibilis dalokkal, melyeket péntek este, fél nyolctól, a nagyszínpad előtt is meghallgathatunk.

Amennyiben a Gossip a jövőben is ilyen ügyesen lavírozik majd a különböző műfajok között, néhány évtizeden belül egy esetleges black metal reneszánsz idején akár a jövő sátánista ikonjaiként köszönthetjük őket viszont. Ki tudja? Az eddigi teljesítményük alapján velük kapcsolatban semmiben sem lehetünk biztosak.