Jó lenne biztos fizetés és nyugdíj - Biohazard-interjú

Négy éve jelentette be a legendás Biohazard, hogy ismét összeállt a klasszikus felállás, amivel azonnal turnézni indultak a zenekar huszadik évfordulóját megünnepelve. Tavaly azonban, amellett, hogy egy nagylemezt is kiadott a hardcore-metál-hiphop hibridet játszó csapat, Evan Seinfeld énekes-basszusgitáros is kiszállt az együttesből, ezért már nélküle, illetve Scott Robertsszel kiegészülve érkeztek a Hegyalja fesztiválra. Az erősen foghíjas közönségnek adott koncert előtt Bobby Hambel gitárossal és Billy Graziadei énekes-gitárossal beszélgettünk a Biohazard turnébuszában.

Azok a csinos csajok a backstage-ben hozzátok tartoznak?

Bobby Hambel: Az a két gyönyörű lány velünk turnézik, és úgy kezeljük őket, mintha a húgaink lennének. Ha bárki is baszakszik velük, az velünk is baszakszik. Az egyikük angol és a merchandisingot csinálja, a másik pedig holland, és videós feladatokért felel. Ők végig velünk utaznak, és be kell valljam, örömteli nőket is látni a turnébuszban, mert így a srácoknak is viselkedniük kell. Ha ők nem lennének, akkor itt elszabadulna a pokol.

Hogyan képzeljük el a Biohazardot 20 perccel a fellépés előtt?

BH: Semmi különös. Pihengetünk, eszünk valamit, felhívjuk a családunkat és elkezdünk fejben felkészülni a zenélésre. De ez már rutin.

Bő húsz év után már ki is alakulhat egy ehhez hasonló rutin.

BH: Igen, de még mindig feszültek vagyunk a fellépések előtt pár perccel. Úgy állunk hozzá, mintha az első és egyben utolsó koncertünk lenne.

Emlékeztek még a legelső koncertetekre?

BH: Naná! Mi voltunk a Prong előzenekara a New York-i Pyramid Clubban valamikor '88- '89-ben.

Billy Graziadei: '89. Richie Stottsszal a Plasmaticsból lógtunk a hely előtt és azt mondta kurva jók voltunk. Erre csak annyit reagáltunk: micsoda?!?! Előtte egy koncertünk nem volt. Ezt követően játszottunk a CBGB-ben.

BH: Teljesen be voltunk zsongva, hogy a CBGB-ben játszhatunk. Ekkor még az is nagy szám volt, hogy átkelhetünk a folyón Manhattanbe, nem gondoltuk volna, hogy később bejárjuk az egész világot.

Milyen volt a CBGB-ben játszani?

BH: Elképesztően imádtuk. Minden egyes koncert fantasztikus volt ott, egyszer nem láttunk unatkozó embert. Az egészet úgy rendezték be, hogy bömböljön a zene és az emberek tudjanak táncolni rá. Ha a CBGB-ben néztél egy koncertet kizárt, hogy nem kezdtél el te is ösztönösen mozogni.

BG: Maga a hely elrendezése azért elég furcsa volt. Alapból a színpad ferdén állt, és el volt kicsit fordítva a közönségtől. A monitorládákat is egészen furán helyezték el. De hát ilyen az a hely, ahol a punk megszületett.

BH: Viszont mindig nagyon jó hangzása volt az együtteseknek. Még a koncertfelvételek is úgy szóltak, mintha stúdióban vették volna fel. Emlékszem megkeresett minket a CBS vagy az ABC tévécsatorna, hogy szeretnének bejönni kamerával a koncertünkre. Mi csak egy kis zenekar voltunk és hüledeztünk, amikor felhívtak minket. Ez akkoriban volt, amikor egyre vadabb bulikat csináltunk. Persze csak annyit reagáltunk erre, hogy: benne leszünk a tévében! És tényleg eljöttek kamerákkal, és videóztak a bulin.

BG: Aztán vasárnap este leültünk a tévé elé, hogy megnézzük a műsort. Döbbenten figyeltük, hogy az egészet úgy adták el, mintha itt egy kibaszott neonáci koncert lenne. Csak néztünk és kiabáltunk, hogy: ez meg mi a fasz?! Ezért jöttetek filmezni?! A kurva anyátokat!

BH: Megpróbálták a lehető legsötétebb módon bemutatni az underground zenei kultúrát, miközben mi egész életünkben anti-rasszisták voltunk. Azt hittük az egész a Biohazardról fog szólni, de legalább az arcunkat kitakarták a felvételen.

Mit gondoltok a CBGB mai helyzetéről? Csináltak köré most egy fesztivált és állítólag új helyre költöztetik.

BG: Valami olyasmit hallottunk mi is, hogy új helyre viszik.

BH: Nekem valami arc szólt, hogy nem akarok-e segíteni a hely költöztetésében, mert mindent át akarnak helyezni az eredeti berendezések közül, kezdve a színpadtól egészen a bárpultig. Azóta nem kerestek.

Szerintetek jó ötlet a költöztetés?

BG: Van az a mondás, hogy testem a tied lehet, de a lelkem soha.

BH: Ha megnyílik új helyen, és továbbra is kezdő, kevésbé ismert bandák léphetnek ott fel, akkor én ezt csak támogatni tudom. Minden olyan, ami távol tartja az embereket a mainstream faszságtól, csak a javára válik a zeneiparnak. Fontos tudnia az új menedzsmentnek, hogy mit is jelent a CBGB. Nem csak pólókat meg bögréket kell vele árulni Vegasban, hanem folytatni a hely hagyatékát. Pontosan azért, mert mindig fogsz CBGB-pólókat látni bármerre jársz a világban, és ez a név egyet jelent az underground zenei kultúrával.

BG: Akarok csinálni egy pólót, amin az áll, hogy: „A CBGB színpadán nőttem fel”.

BH: Én meg olyat akarok, hogy: „Mi játszottunk a CBGB-ben, nem csak vettünk egy pólót”.

Titeket nem érdekel, hogy saját klubot nyithassatok Brooklynban?

BG: Nekünk van egy klubunk, méghozzá a világ legnagyobb klubja. Úgy hívják Biohazard. Több millió ember tartozik ide, például az előző esti szarajevói közönség. Vagy akár itt Tódzsekben. Hogyan is ejtik a város nevét?

Tokaj.

BG: Tökre olyan, mint a Kojak.

Milyen emléketek van Magyarországról?

BG: Az első budapesti koncertünk kibaszott kemény volt. Emlékszem egy csaj 10 ezer dollárt kínált fel nekem, hogy vegyem el feleségül és vigyem Amerikába, de a nevére már nem emlékszem, ráadásul azóta hozzáment valami másik palihoz. Persze, először azt kérdeztem, hogy kipróbálhatnám-e, mielőtt feleségül veszem. (nevet)

BH: Még nem találkoztunk olyan zenekarral, aki ne áradozott volna a magyar nőkről. Ha Magyarországra jössz, tökéletesen tisztában vagy azzal, hogy tele lesz gyönyörű csajokkal.

BG: Emlékszem amúgy a koncerthelyre is. Egy hatalmas szórakozóhelyre hívtak minket. Nem is hatalmas volt, hanem kibaszott óriási. Mi meg is kérdeztük a szervezőket, hogy ugye a kisteremben játszunk? Azt mondták nem-nem, tiétek a nagyterem. Azt hiszem ez olyan '92-'93 környékén lehetett. (1994-ben volt a Petőfi Csarnokban – a szerk.) Nagyon fasza buli volt, a Dog Eat Doggal nyomtuk. Minket mindig meglepett, ha a négyünk barátnőin kívül bárki is kedvelte a zenénket. Még most is megtisztelőnek érezzük, hogy idejössz hozzánk és rólunk kérdezel, miközben csak egyszerű brooklyni szarháziak vagyunk. Nagyon jól esik, ha valaki érdeklődve rólunk kérdezget.

Milyen érzés ismét együtt játszani?

BH: Nagyon király!

Akkor inkább azt kérdezem, hogy hogyan érintett titeket, hogy Evan Seinfeld alapító-basszusgitáros-énekes tavaly kiszállt a Biohazardból?

BH: Elején elég szarul, mert nem tudtuk mit fogunk így csinálni. Aztán jött Scott Roberts, és azonnal megoldódott minden.

BG: Úgy érzem ezzel a tagcserével a zenekar sokkal tovább fog tartani, mint Evannel. Scott teljesen be van zsongva, és arról beszél állandóan, hogy reméli ez az egész örökké tartani fog. Mi is így érezzük, mert imádjuk ezt csinálni. Addig nyomjuk, amíg bele nem rokkanunk. Aztán egy két-három hetes turné után hazamegyünk, csináljuk a magunk dolgát és közben írjuk az új dalokat. Soha sem fogjuk abbahagyni, mi nem szállunk csak úgy ki abból, amit szeretünk.

BH: Amikor újra összeálltunk Evannel, Billyt, Dannyt (Danny Schuler dobos – a szerk.) és engem elfogott a nosztalgia. Azt éreztük, hogy végre folytathatjuk, amit annak idején elkezdtünk. Evannel az volt a probléma, hogy végig éreztük rajta, nem akarja ezt az egészet teljes odaadással csinálni és az egyik lába mindig kijárat küszöbén volt. Nincs ezzel semmi baj, mind felnőttek vagyunk. Viszont mai szemmel nézve, ha Evan velünk maradt volna, minden bizonnyal ismét feloszlik a Biohazard. Állandó feszültség volt közte és köztünk. Most viszont egy csapatként dolgozunk végre.

Szerintetek meddig nyomjátok még a Biohazardot?

BG: Pont ezt kérdezte tőlem egy srác tegnap. Ezért is imádjuk Európát, itt mindenki sokkal őszintébb és gond nélkül rákérdez olyanra, amire Amerikában csak nagyon finoman. Otthon mindenki megpróbál benyalni nekünk, hogy úgy nézünk ki a színpadon, mintha húszévesek lennénk. Aztán felmegyünk játszani és kurvára nem nézünk ki húszévesnek.

Nem lehet, hogy azért tartod olyan jól magad, mert profi jiu-jitsu edző vagy?

BG: Egy lófaszt! Minden a rock and roll miatt van. Felmész minden este a színpadra, felforr a véred és elönti az agyadat az adrenalin. Ez tart minket csak életben.

Akkor a küzdősport csak hobbi?

BG: Már 1996 óta csinálom, szóval kicsit több mint egy hobbi. Viszont mindig csak második lehet a zene mögött. A zenéért képes vagyok szétcseszni a térdemet, pedig a színpadon aztán nem kell verekedni.

BH: Egyébként elég sok sérülést szerzünk a koncerteken. Viszont ezt a színpadon nem érezzük, mert az adrenalinnak hála észre sem vesszük. Folyamatosan verjük a lábunkkal ritmusra a deszkákat, miközben lassan tropára megy a térdünk, bokánk vagy a hátunk.

Akkor saját turnéorvosotok is van?

BH: Nincs, de jó lenne. (nevet) Egyébként is, ha az orvos azt mondja, hogy nem zenélhetek ebben a fizikai állapotban, akkor elküldöm a picsába. Nem egy példa akadt erre.

BG: Márciusban mondta az orvosom, hogy műtétre van szükségem. Mondtam neki, hogy az nem jó, mert két hét múlva turné. Erre azt mondta, fújjuk le az egészet. Természetesen én is elküldtem őt a picsába. Aztán mindig próbálkozott, hogy melyik hónapba érek rá a műtétre. Június? Nem jó, koncertezek. Július? Nem jó, turnézom. Végül július 25-ben sikerült megállapodni.

BH: Szegénynek meg kell műteni a térdét. Szóval így értékeljétek ezt a csávót, hogy szinte fél lábbal nyomja végig a koncerteket miattatok! Mondjuk ebben az is benne van, hogy bármennyire is szétmegy a térde, jövő héten már úgyis megműtik. Billy egyébként tényleg nem normális, mert járni alig tud lassan, de a koncerteken vigyorog, hogy nyugodjak csak meg, bármi történik, az orvos úgyis rendbe hozza.

Vannak gyerekeitek?

BH: Rajtam kívül mindenkinek van. Én még várok a nagy Ő-re. (nevet)

A srácok nem aggódnak amiatt, hogy apuci tönkrevágja magát esténkét a színpadon?

BG: Szarajevóban volt éppen hangpróbánk a koncert előtt és a beállásnál jammelgetni szoktunk, meg elpróbálunk pár új számot. Ezt mindig élőben közvetítem Skype-on keresztül a srácoknak, hogy láthassák, amit csinálok. Mire befejeztük, odamentem a laptophoz, de a lányom helyett csak egy cetlit találtam a kamera előtt azzal a szöveggel, hogy: „Leléptem apu, mert nagyon unalmas volt”.

Ezek szerint új dalokon dolgoztok?

BG: Bizony, jövőre jön az új lemez. Ha rajtunk múlik akár már januárban, de legkésőbb, márciusban kijön.

BH: Egyébként csak úgy mondom, hogy kizárólag olyan helyeken leszünk hajlandóak turnézni az új albummal, ahol nyár van és süt a nap. Kapja be a tél!

New York-i srácokként részesei lehettetek a hiphop megszületésének és...

BH: Ne is mondj többet! Amikor kicsik voltunk, mindannyian kőkemény rockereknek számítottunk. Viszont tele volt hiphoppal, funkyval, soullal és r'n'b-vel az egész környék, ezért ha akartuk se tudtuk volna elkerülni, hogy beleszeressünk.

Emiatt volt rátok ekkora hatással a műfaj?

BH: Emlékszem, olyan 10-12 évesen volt egy tornacipőm, aminek az egyik párjára Kiss, Led Zeppelin és Black Sabbath volt írva, a másikra meg Kurtis Blow, Kool and the Gang és a Sugarhill Gang.

A szüleitek nem volt kibukva amiatt, hogy a pici fiaikból agyontetovált rockerek lesznek?

BG: Ameddig csak hobbi volt, addig elfogadták. Aztán amikor otthagytuk a sulit, hogy zenélhessünk, kicsit kiakadtak.

BH: Nálam ez úgy nézett ki, hogy apám felhívott: Szevasz fiam, van már munkád? Nincs? Akkor tedd le azt az átkozott gitárt és keress egyet! Persze az egész megváltozott, amikor meglátták mit értünk el. Ma már ők kezdenek idegesek lenni, ha felhívom őket azzal, hogy találtam új melót: Vedd fel azt az átkozott gitárt fiam, és húzzál vissza zenélni! Hagyd a francba a munkát!

Ha jól értem, a zenélés miatt hagytátok abba az iskolát.

BH: Nem. Azért hagytuk ott, mert leszartuk az egészet. Semmi jövőképünk nem volt az iskolában, emiatt nagyon nem érdekelt minket az egész, és inkább együtt lógtunk valahol a többiekkel. Csak a zene számított.

BG: Szerintem ebben Bobby is egyetért, hogy többet értünk el a zenével, mint amire képesek lehettünk volna egy tisztességes állással.

BH: Azért jó lenne egy rendes havi fizetés meg nyugdíj.

BG: Na igen, ebben az iparban nincs anyagi biztonság. Gyerekként egyszer apám nagyon leordította a fejemet: Te utálsz mindent, semmi sem tetszik neked és nem érdekel senki. Hogy fognak így figyelni rád az emberek? Akkor szegecses bőrdzsekit hordtam és tarajom is volt. Senki sem foglalkozott velem, és nem is számíthattam külső segítségre. Kívülálló voltam. Akkor erre csak annyit mondtam magamban: Jól van apa, baszd meg te is! Aztán amikor a Warner kiadóhoz kerültünk odajött hozzám egy srác, hogy eladtuk magunkat. Pedig valójában csak nagyobb szócsövet kaptunk a mondandónkhoz. Onnantól kezdve szűnt meg az az érzésem, hogy kívülálló vagyok. Onnantól kezdve figyelte a fater a dolgainkat, és gyűjtötte az újságkivágásokat rólunk. Ma pedig itt az internet, és néha hamarabb tud meg rólam dolgokat, mint a saját feleségem.

Saját kiadón nem gondolkodtok? Mostanság minden magára is valamit adó zenésznek saját kiadója van.

BG: Leszarjuk a trendeket. Ha mindenkinek saját kiadója van, akkor nekünk tuti nem lesz. Mindig is szembe mentünk az árral. Nekem mondjuk van egy saját hangstúdióm, mert mindig is szerettem volna más együtteseknek segíteni. Olyan elven működünk, hogy nálunk vesszik fel a zenekarok a lemezeiket, de semmilyen írásos szerződéssel nem kötjük őket magunkhoz. Csak abban segítünk, hogy felvegyék a cuccokat, és eljuttassuk a megfelelő emberekhez. Semmi papírmunka, csak a zenélés. Gyere el hozzánk, vedd fel olcsón a zenédet, aztán add el te a CD-det, mi pedig igyekszünk majd jó tanácsokkal ellátni.

Mindig fontos volt számotokra a dalaitok üzenete. Mi az a társadalmi vagy a teljes világot érintő probléma, amiről szerintetek mindenképpen beszélni kell?

BG: Én személy szerint azt tartom a legfontosabbnak, hogy az emberek legyenek tisztában a múlttal, a történelemmel, ugyanis az események ismétlik önmagukat. A szarajevói fellépésünk tökéletesen megmutatta, hogy még mindig hol tart a világ. Látni azt, hogy az EU szép lassan darabjaira hullik, ismét kezdik meghúzni a határvonalakat és a jóléti államok szegénységben hagyják akár a saját szomszédjaikat is.

BH: Viszont óriási megtiszteltetés volt Boszniában játszani. Hasonló, mint amikor a háborús időkben Európában turnéztunk és felléptünk Szlovéniában meg Lengyelországban. Olyan gyerekek jöttek oda hozzánk, akik konkrétan a háborúból érkeztek. Mi ezt az egészet el sem hittük akkor. Az első kérdésünk az volt: Milyen háborúról beszélsz? Tudod, az amerikai média tompította ezeknek az eseményeknek a jelentőségét. Ott sírtak nekünk az emberek, hogyan vesztették el a családjukat és szeretteiket. Emlékszem a megtört arcokra és szinte a szívem szakadt meg miattuk. Amikor ennek vége lett, a többiekkel elhatároztuk, hogy ezekhez az emberekhez, ha tehetjük, mindig vissza fogunk térni, hogy legalább ennyi örömöt nyújthassunk nekik. Aztán amikor tényleg visszamentünk, odajöttek hozzánk, hogy a mi zenénk segített nekik túlélni a háború borzalmait. Nem akartak tőlünk semmit, sem autogramot, sem közös fotót, csak egyszerűen kezet fogni velünk és köszönetet mondani. Az ilyen pillanatok miatt érdemes csinálni ezt az egészet. A lényeg, hogy érzelmeket váltsunk ki az emberekből, nekem onnantól már mindegy, hogy ennek hatására építenek egy házat vagy éppen felgyújtják.