Metál a Sziget viharsarkában

A Sziget idén a keményzenét egy külön napra pakolta. Miközben Ákos a nagyszínpadon nyomta a popot hatalmas tömeg előtt, a Sziget viharsarkában, a korábbi világzenei helyszínre rakott Petőfi Rádió Színpadon öt külföldi, és egy magyar metálzenekar zenélt, szintén terjedelmes közönség előtt.

Ez a nap arra bőven bizonyíték volt, hogy van erre igény, és a következő Szigetre a szervezők bátrabban belenyúlhatnak a keményzenébe. A főprogramba több metálfellépőt pakolhatnak, és nem csak azt a hármat, ami most van (Korn, Amon Amarth, Ministry). Nem feltétlenül kell ehhez külön színpad, hiszen a közönség úgyis megtalálja majd, ha egy sátorba pakolják, vagy éppen a Nagyszínpadra. Azért biztos, hogy lenne értelme, mert a metálnapon nem kevés külföldi töltötte el az idejét, akiknek a kezén heti szalag volt, rajta Dimmu Borgir-póló, és annak ellenére is itt volt, hogy a hét további részében alig hall majd torzított gitárt.

Már a Superbutt alatt is többen álltak a tűző napon a külföldiek. A zenekar a Facebookon próbálta csökkenteni az elvárásokat, hogy majd biztos néhány osztrák, német, francia fetreng majd a fűben, de nem így lett. Egyáltalán nincs ok szégyenkezni, délután kettőkor más zenekaron sem bólogatna több ember. A betegség miatt egy gitárral kiálló Superbutt az új lemezéről játszott sok dalt, és egyértelmű, hogy a metálosabb, sötétebb felfogás élőben is jól érvényesül, annak ellenére, hogy a nagyobb tánc és mozgás a Motörhead-feldolgozásra, illetve az utolsóként játszott Pioneer alatt volt. Utóbbiban felment a színpadra két volt gitáros is; Szentpéteri Zsolt, Szűcs Szabolcs, és három énekelni és mozogni nem tudó énekeslány, sőt a dobokhoz beült Szűcs Péter is, aki egy nehezen gyógyuló kézsérülés miatt esett ki a rockbizniszből. Jó felvezetés volt.

Az Ignite is betegség miatt volt kénytelen nélkülözni Téglás Zolit, aki nélkül egy Ignite-koncert majdnem olyan, mintha Lemmy nélkül lépne fel a Motörhead, és tényleg, kár volt erőltetni ezt a dolgot. Tisztelet jár a helyettesítő énekesnek, hogy ilyen gyorsan betanulta a programot, de úgy állt a színpadon, mint egy érettségiző középiskolás. Az Iginte-dalok persze ettől még jók, el is csámpázott rá a még mindig tűző napon álldogáló közönség, de nem ez volt a zenekar életének legjobb koncertje.

A következő Moonspell jól ismeri a napot, hiszen portugál, viszont az a hold a névben erős ellentmondásban volt az időjárással. Valljuk be, van abban azért furcsa, hogy a színpadtól távolabb virágmintás fürdőruhában fekszik egy csaj, aki rejtvényt fejt, miközben a színpadon öt portugál próbálja megidézni a sötétséget. A Moonspell ráadásul már túl van a zenitjén, annak ellenére is, hogy most adtak ki egy duplaalbumot. Az 1996-ban megjelent Irreligious különleges hangulatát csak megközelíteni tudták az utóbbi lemezeiken, és ez a koncert is közepes volt.

A Hammerfall és Magyarország különleges kapcsolatban áll egymással. A zenekar tagjai a magánéletben is kötődnek a magyarokhoz, de nemrég egy Pokolgép-dalt is feldolgoztak kissé nyers, de szimpatikus magyarsággal. Az igaz metálzene nálunk egyébként sem tud elsüllyedni. Örök sirám a rajongók részéről, hogy a metálzenét nem játsszák a rádiók, nem vetítik a klipeket a tévék. Egyrészt szinte már nincs is videoklip, illetve az is áttevődött a videómegosztókra, másrészt a metálzenének sosem volt szüksége a mainstream elismerésekre. Voltak fellángolásai, amikor többen kaptak rá, de ennek a zenének az underground az otthona, nincs is szüksége többre. Pláne, hogy bármilyen Hammerfall-koncerten is egészséges nagy tömeg képes csápolni. A zenekar az egyszerre dőlöngetésen, a metálvillán, és a kötelező virgákon túl minden bemutatott, amiről ez a zene szól. A mély értelmet pedig legfeljebb a söröspohár fenekén kereshette, aki akarta.

Az olasz Lacuna Coil a gótmetál irányából érkezett, de ma már inkább játszanak amerikai zenét, mint európait. Az utolsó lemezeiket, már nem az öreg kontinensre írták, és ezzel el is vesztették azt a kevés karakterüket, ami előtte volt. A dalaik ugyanolyanok, szürkék, szól bennük sok mélyre hangolt gitár, meg kellemes női énekhang, de az a tűz, az a szikra, ami jobban kiemelné őket egyáltalán nincs meg. Cristina Scabbia combja (amit a fekete testhez álló ruha ki is emelt) és csinos arca persze kellemes a férfiszemnek, meg legalább van egységes kiállásuk, a gondosan megtervezett ruhákkal, de ez nem elég az üdvösséghez. Döbbenetesen unalmas koncert volt.

Különleges élmény, egy koncertet a színpad mögül, vagy a színpadról nézni, különösen a felkészülést. A Dimmu Borgir stábja, a magyar színpadmesterekkel együtt olyan gördülékenyen, összeütközések, viták nélkül rakta össze a zenekar színpadképét, ami példaértékű. Nem volt pöffeszkedő turnémenedzser, aki dirigált, hanem ő is kivette a részét a pakolásból. A zenekar tagjainak egyetlen szavára ugrott a technikus, javította, ami nem stimmelt, a zenekari tagok pedig minden esetben udvarias köszönömmel zárták a beszélgetést, a koncert előtt pedig a lépcsőn izgalommal a szemükben várták a sorukat. Ez a különösen annak fényében érdekes élmény, hogy a Dimmu Borgirról inkább él egyfajta mogorva kép, ami a black metal(os) zenének köszönhető. Bizonyára kiábrándító egyeseknek, hogy a sátán földi helytartói családos emberek, és a backstage vécéjében kedélyesen beszélgetnek el a betévedt lányokkal a sminkelés problémáiról, de egy átlagembernek ez inkább szimpatikus.

Sokat lehetne írni még a háttérről, de ez azért mégiscsak egy koncert volt, nem csak egy technikai bravúr. Menő érzés a színpadról, csak a kontrollt hallva koncertet nézni, de a legkevésbé sem élvezetes. A Dimmu Borgir esetén nem csak az ének alig jön vissza a zenekarhoz (fülessel dolgoznak), hanem a szintetizátor sem, így a színpadon a Dimmu egy pőre instrumentális metálzenekart jelentett, a közönség viszont odakint tökéletes hangzást hallott. Minden szépen szólt, erőteljesen és hatásosan. A zenekar ráadásul feszes, profi volt, és bár három fix taggal zenélnek, a turnézenészek is jól teljesítettek. A szett összeállítása náluk nem túl nehéz, mert különösebb minőségi ingadozások nélkül rakták össze a szimfoblack lemezeiket. Egyetlen negatívum, hogy most nincs profi (élő) dallamos ének a zenén, ami a thrash és death hatásokon túl igazából mindig kiemelte a zenekart a black masszából. Előre nem lehetett elkönyvelni, hogy ez lesz a metálnap legjobb koncertje, de utólag egyértelmű. Halálosan pontos, hangulatos show volt.