Nagyon jó most londoninak lenni - Saint Etienne-interjú

A londoni Saint Etienne 20 éve van a szakmában, de ugyanolyan kedvesen állnak az interjúhoz, mintha nem mi lettünk volna a sokadikak, akik mindenféle hülyeségről faggatják őket. Miután megkérdezték, hogy mi a neve a főváros két oldalának és van-e rivalizálás Buda és Pest között, kikértek pár sört és egy üveg bort, hogy aztán mindhármukkal beszélgethessünk David Guettáról, a '86-os Budapestről és a zenei újságírásról.

Volt időtök körbenézni a városban?

Bob Stanley: Sajnos nem, nagyon szoros az időbeosztásunk, holnap reggel négykor már indulunk is tovább.

Jártatok már korábban Magyarországon?

Pete Wiggs: Ha jól emlékszem 1986-ban jártam Budapesten, de te szerintem akkor még meg sem születtél. (nevet) Haverjaimmal úgy döntöttünk kicsit utazgatunk Európában. Tudod, ilyen tipikus eurotrip, amikor az összes nagyobb európai várost útba ejted.

Mire emlékszel Budapestből?

PW: Az időjárás borzasztó volt, de Angliában ezt már megszoktuk. Emlékszem, hogy minden reggel be kellett jelentkeznünk a rendőrségre, ami eléggé idegesítő. Semmi pénzünk nem volt rendes kajára, ezért ilyen borzalmas dolgokat ettünk konzervből. A szállásunk valahol a város szélén volt és a házi néni egyszer berontott hozzánk, hogy azonnal menjünk le tévét nézni, mert az amerikai jégkorong válogatott játszott. Nem volt szívünk megmondani neki, hogy britek vagyunk.

Követitek az olimpiát?

Sarah Cracknell: Persze. Nagyon jó most londoninak lenni, mert elképesztően jó hangulat van a városban.

BS: Mindannyian a '80-as években költöztünk fel Londonba és kicsit olyan megélni az olimpiai zsibvásárt, mint amikor először megtapasztaltam milyen az élet egy metropoliszban.

PW: Múltkor kiültem egy óriáskivetítőhöz nézni az olimpiát és olyan 16 ezer ember drukkolt együtt. Elképesztő volt pláne, hogy 2-3 aranyat nyertünk aznap.

Mi is nyertünk ma két aranyat kenuzásban.

SC: Szerintem mi azt pont láttuk a tévében.

PW: Én a kézilabda meccseteket néztem Izland ellen, elképesztő meccs volt.

Merre szerettek turnézni legjobban?

BS: Igazából bármerre, ahol még nem jártunk. Legutóbb Indonézia és Szingapúr volt hatalmas élmény.

SC: Én nagyon szeretek Európában utazgatni, néha olyan városokban kötünk ki mintha egy teljesen másik bolygón lennénk. És persze az sem elhanyagolható, hogy ilyenkor rendes kaját ehetünk, mert biztos te is tudod, a mi konyhánk egyszerűen borzalmas.

PW: Amerikába is nagyon szeretek menni, mert egy ideje csak nagyon ritkán járunk arra.

Bob, te a zenélés mellett elég komoly újságírói múlttal is rendelkezel. Amikor leül eléd valaki interjúzni, szoktál azon gondolkozni, hogy az ő helyében te mit kérdeznél magadtól?

BS: Soha, mert utálok másokkal interjúzni. (nevet) Jobban szeretem, ha engem kérdeznek, nem pedig én teszem fel a kérdéseket. Nem tudok annál borzalmasabbat elképzelni, mint amikor úgy mész interjúzni egy zenekarral, hogy igazából hatalmas rajongójuk vagy évek óta. A Stone Rosesszal voltam így, amikor leültem velük beszélgetni. El nem bírom mondani mennyire ideges és fesztült voltam, mert a megalakulásuk óta imádom őket.

Ti elég korán elkezdtetek dance alapú, elektronikus popzenét csinálni. Mit gondoltok a mostani mainstream pop helyzetéről, amikor boldog-boldogtalan pár éve még az undergroundban mozgó producerekkel dolgozik együtt?

PW: Én már kezdem kicsit unni, mert szinte tök ugyanazokat a hangmintákat használja mindenkit.

BS: Túl monoton kezd lenni az egész, szinte mindenki csak magát ismétli. Az elején még imádtam Kid Cudi Day and Nightjának a Crookers remixét, aztán hirtelen mindenki ilyen zenét kezdett el csinálni. Most pedig ugyanarra a sémára épül az összes.

Gondolom akkor szóba sem jöhet nálatok egy közreműködés mondjuk David Guettával.

SC: Paul Van Dyke-kal dolgoztunk már együtt és egy egész jó dal kerekedett belőle, azt hiszem a hetedik helyig vitte a brit slágerlistán.

BS: David Guetta például 10 éve még egyáltalán nem számított cikinek sőt, kifejezetten jó dolgai voltak. Aztán most, hogy ekkora hatalmas sztár lett, elkezdett totál ugyanolyan számokat írni.

PW: Mindig azon röhögünk, hogy úgy néz ki, mint Bozont, a Scooby Dooból. (nevet)

Ezek a mainstream előadók nem is keresnek meg titeket, hogy szeretnének veletek együtt dolgozni?

PW: Jobban szeretjük mi megválogatni kivel dolgozunk együtt és mi keressük meg a zenészeket, ha mondjuk egy remixet szeretnénk készíteni. Én egyébként imádok remixelni, mert olyan, mint egy verseny, egy ökölharc, ahol megakarod mutatni mindenkinek, hogy te ütsz a legnagyobbat.

Kivel szeretnétek együtt dolgozni leginkább?

BS: David Bowie. Szerintem ennél nem is kell többet mondanom.