A Roots nagyon jó zenekar. Annyira, hogy a nagyszínpad helyett az A38-on alig egy óra is elég volt, hogy ezt megmutassák. Amióta bejelentették, hogy jönnek, vártuk, és az elvárások sem tették tönkre a koncertet! A Grammy-díjas hiphop zenekar, ha napokon át esőben, szélben, jégben vagy forróságban játszana, akkor is ugyanazt a lendületet adná, mint ebben a rövid egy órában. Már kiderült tehát, hogy csak a hosszal volt a baj.
Ha egy másfél méter átmérőjű hajtömb ütemesen lüktet, mint egy szőrös hidroglóbusz, miközben egy férfi egy óriási tubával ugrál a színpadon, az valószínűleg egy rajzfilmbe illő jelenet, vagy a Roots koncertjére való.
A rajzfilmfigura az együttes legendásnak is könnyen nevezhető dobosa, Questlove, aki egyben producer és dj is: dolgozott Jay-Z-vel, Amy Winehouse-szal, John Legenddel. Ha az ő és a Roots munkásságát akarjuk leírni, akkor a kooperációval tehetjük meg ezt legjobban. A hip-hop náluk nemcsak műfaj, hanem lehetőség a határok tapogatására, máshogy nem tudnánk magyarázni, hogy Mos Deffel, Nas-zal vagy Erykah Baduval is nemcsak könnyedén együtt tudnak működni, hanem mindig szeretnivaló, izgalmas dolgok születnek belőlük, ezért is lehet sokszínűnek tartani a Rootsot.
1987-es megalakulásuk óta nemcsak folyamatosan zenélnek, amikből mellesleg dalok is születnek, hanem az együttműködésekben a hatásokat keresik, a hatásokban pedig a továbblépést. Több ilyen hatásra is utaltak a koncerten: eljátszották a Guns N' Roses-tól a Sweet Child O 'Mine-t, a Beastie Boys elhunyt tagjának, MCA-nek szólt a Paul Revere a Licensed to Ill albumról, vagy a J Dillának is ajánlottak dalt.
A hip-hop koncertekről soha nem hiányzik a dj és a lemezjátszó, a Roots fellépésein viszont se dj, se lemezjátszó nincsen. Vannak ütősök, egy fúvós, egy billentyűs, egy gitáros és egy basszeros, akik akár közös tánclépésekkel is szórakoztatják magukat. Nem klasszikus felállás, de a Roots semmilyen értelemben véve nem hagyományos. A koncertjük olyan, mintha a haverok épp ide szerveztek volna meg egy vidám együttzenélést: a dobos beül, elkezd adni valami ütemet, a többiek csatlakoznak, és nincs megállás, zenélnek bolondulásig.
A philadelphiai érdekeltségű együttes 87-es megalakulása óta tizenhárom stúdióalbumot készített, nem mellesleg egy elég nézett tévéműsorban Jimmy Fallonnak a házi zenekaraként dolgoznak 2009 óta. Ez alapvetően tényleg nem lenne érdekes, a Fábry Showban is van egy zenekar, de meg nem tudom mondani, kik játszanak benne. Rendben, a lottószámokat Emilio kíséri! Viszont a rendes, joviális fehér srác, Fallon ügyesen kihasználta, hogy ilyen remek házi zenekara van: Justin Timberlake-kel közösen három részben dolgozták fel a hip-hop történelmét. Csinálnak saját fesztivált is, illetve a Grammy-díjkiosztó előtt szoktak vidám jammelést tartani önmaguk és barátaik szórakoztatására.
A fröccsözőben úgy írták le a zenekart, mint értelmes és érzelmes hip-hopot, és bár ez ún. irónia, sőt gúny volt a fiú szájából, mégsem lehetne jobban címkézni a Rootsot valakinek, aki soha nem hallott róluk. Értelmesek, hiszen normális dolgokról rappelnek, a bling bling sem zavarta össze őket, nem hadonásznak fegyverekkel, nem járnak golyóállóban mint 50 Cent, és mindenképpen érzelmesek, hiszen legnagyobb slágereikben (The Seed, You Got Me) tényleg van érzelem. A 2010-es albumuk, a John Legenddel készített Wake up! ezért is volt egészen különleges dolog, mert szinte zavarbaejtő volt a hatvanas-hetvenes évek hangzása.
Miközben egyik részről teljesen átadják magukat az örömteli, szórakoztató ütemeknek, és olyan fojtogató töménységgel játszanak, hogy alig lehet bírni, addig a másik oldalról okos és ügyes albumokat is képesek létrehozni, bár érthetően a koncerten nem ebből válogatnak. Tavaly decemberben jelent meg a tizenharmadik stúdióalbumok Undun címmel. Az albumnak nem csak koncepciója, de félig valós főhőse van egy olyan srác személyében, aki a bűnözést választja, és aki Questlove szerint olyan, mint a Drótban Avon Barksdale. A drog és a bűnözés egy elég jól hangzó, sokszor népszerűsített és a hip-hopban unalomig körbejárt téma, ezért volt különleges, ahogy a Roots kezelte: az mc, Black Thought egy interjúban azt mondta, hogy 15 évesen el sem tudta képzelni, hogy lehet élni huszonévesen is, hiszen nem nagyon ismert ennyi idős embereket a környékén, mivel mindenki halott volt, ahogy az apja is már 26 évesen.
Ilyen koncert pedig nincsen, mint amilyen az A38-on volt: mindenki ugrál, tapsol, izzadságban tapicskol, örül, csak az egyórás játékidő értelmezhetetlen. Egyébként a nagy fesztiválozás lényege, hogy minél gyorsabban a lehető legerősebb képet kapjuk a zenekarról, nem kellenek már a kétórás monstre műsorok, hiába lenne néha jó. A tavalyi háromórás Prince-koncerten éreztem, hogy az énekes élete végéig tudna játszani (milyen jó volt a sokáig terjedő pletyka, hogy a koncert után az A38-on zenél tovább), és ismerve a Rootsot, ez az egy óra legfeljebb kedvcsinálónak volt elég. Jövőre kaphatnának saját sátra, játszanak a mínusz egyedik naptól egészen az utolsó koncertig Müllet Péter Sziámival. Csak ne hagyják abba.
Hosszú évek óta próbáljuk visszahozni és erősíteni a magyar közéleti sajtóból szinte teljesen kikopó tárcanovella műfaját. A lap belsős munkatársai és a legkiválóbb hazai írók közül nagyon sokan vállalták azt a történelmi feladatot, hogy újra megszerethessük ezt a csodálatos műfajt.
MEGVESZEM
Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!
Rovataink a Facebookon