Hiphop slágerparádé és kocsmai verekedés

A 20. sziget utolsó előtti napján Snoop Dogg személyében ismét egy egykori klasszis előadó látogat hozzánk, aki az utóbbi években David Guetta és Katy Perry kollaborációkkal ijesztgette a népet. Ennek viszont már vége, mert Amerika első számú szmókere szakít eddigi életével és Snoop Lion néven reinkarnálja magában Bob Marley szellemét. Rajta kívül lesz kanadai hülyegyerek punk a Sum 41-nal, napsütéses borongás a Horrorsszal illetve táncolós indie Észak-Írországból a Two Door Cinema Clubnak köszönhetően. Aki kicsit folkosabb dologra vágyik, annak kötelező megnézni a kelta punk atyaúristeneinek, a Poguesnak a koncertjét, előtte pedig az Arénában zenél Hamburg új indie üdvöskéje, az In Golden Tears.

Az utóbbi hetekben hatalmas volt a felhajtás Snoop Dogg körül, hiszen a hiphop veteránja mindenki megdöbbenésére bejelentette, hogy házőrzőből az állatok királyává válik, és mostantól mindenki hívja őt Snoop Lionnek. Pár napig még sokan azt hitték, ez az egész csak egy nagy vicc, aztán kijött Snoop első reggae-szerzeménye és egy dokumentumfilm trailere, ami a rapper lelki reinkarnálódásáról szól illetve arról, hogyan ismerkedett meg a jamaikai rasztafári kultúrával. Ezzel a húzással Snoop az első olyan hiphop-előadó lett, akinek sikerült annyira masszívan készre tépnie az agyát, hogy tényleg elhitte ő innentől kezdve Babilonról fog pampogni. A Szigetre viszont még Snoop Doggként érkezik, és egy slágerparádéval készül, szóval minden bizonnyal lesz Gin & Juice, Drop It Like It's Hot vagy a Nuthin' But A G Thang. Snoop Dogg nagyszínpados fellépésén garantáltan tömény gandzsaszagra lehet majd számítani, de azért reméljük ehhez Snoop nem fog talpig ladánybenébe öltözni.

A millenium környéki kaliforniai punk népszerűségét sokan a punkzene csúcsaként könyvelték el, amikor középosztálybeli deszkás hülyegyerekekkel voltak tele a zenei csatornák és a rádiók, mások viszont a műfaj legszomorúbb időszakának könyvelték el. Az olyan zenekarok, mint a Blink-182 vagy az Offspring pályájuk csúcsán voltak és hetente jelentek meg újabb pop punk csapatok, akik Green Day-poszterekkel teleaggatott garázsokban ugráltak méteres terpeszben. Ezek közé tartozott a Sum 41 is, akikre földrajzilag kevésbé illett a cali-punk jelző, mivel a homokos partok helyett a kanadai Ontario jeges vidékéről érkeztek és gördeszka helyett maximum hótaposóval korzózhattak Ajax városka utcáin. 2001 és 2002-ben két viszonylag nagysikerű lemezt is összehoztak, amikor a Blink vagy az Offspring is éppen túl volt a legjobb lemezein ezért elég hamar rivaldafénybe kerültek. Aztán persze a műfaj érdektelenségbe fulladt és a Green Day nagy visszatérésén kívül semmi más nem történt a térdzoknis dorkósok világában.

Előttük viszont jön még két brit zenekar is a Nagyszínpadra, egyikük az észak-ír Two Door Cinema Club, másika nemrég a Dürer Kertben koncertező The Horrors. Kezdjük az észak-ír TDCC-bal, akik két éve 2010 egyik legjobb klasszikusan indie rock lemezét hozták össze. Az alig ötéves zenekar bemutatkozó lemeze új lendületet hozott az új évtizedben lassan tetszhalottá váló indie zsánerbe, köszönhetően a kifejezetten táncorientált zenéjüknek, ahol fölöslegesnek érezték az ütős szerepét, ezért lecserélték egy dobgépre. Élőben persze humán erőforrásra cserélték az ütős szekciót, így kevésbé tűnik tájidegennek a kizárólag gitárosokból álló formáció egy tradicionálisan dobossal játszott műfajban.

Az angol Horrors tavaly novemberben adott egy egész jó koncertet a Dürer Kertben, viszont a fél ötös kezdésük minden bizonnyal fájó érdektelenségbe fog fordulni, mivel Faris Badwan és zenekarának legalább annyi keresnivalója van a napfényben, mint egy sereg vámpírnak délben a tengerparton. A zenekar 2007-es bemutatkozása óta töretlenül fejlődik, horror garázsból pszichedelikus cipőbámulásba váltottak, majd a tavalyi Skyinggal a kettőt sikerült ötvözni létrehozva a késői hippi Beatles modern változatát. A kissé nehéz természetű Faris Badwan frontemberen múlik tehát, hogy egy kellemes meglepetés lesz a koncert vagy dögunalom lesz az egész.

A Nagyszínpadot kipipálva mindenképpen érdemes pár szót szólni a The Pogues fellépése mellett, hiszen itthon a különböző folk, kelta és kocsmapunk együttesek egyébként is reneszánszukat élik. Mielőtt még a Flogging Molly vagy a Dropkick Murphys tagjait először pofán csapta volna alkoholizáló sokadgenerációs ír faterjuk, a Pogues már bőven aktív volt, hiszen megalakulásuk évének 1982-t tekintik. Zenéjükben a klasszikus kelta hagyományok keverednek a punk gyorsaságával és politikai töltetével. A nyolctagú kollektíva kizárt, hogy rossz bulit csináljon, de ha esetleg valaki mégis keményebben kiütné magát, annak mindenképpen jár a Poguestól egy olyan klasszikus ír virrasztás, mint a Drót című sorozat egyik legzseniálisabb jelenetében.

Az Arénában most kivételesen nem egy elektronikus produkciót ajánlunk, hanem egy hamburgi indie zenekar, név szerint az In Golden Tears. A zenekar stílusát tekintve az Interpol vagy akár a Joy Division depresszív melakóliájához hasonlít, erős billentyűs jelenléttel, ami miatt néhol a poszt-punk jelző is helyénvalónak tűnhet. Az alig 20 éves tagok idén voltak túl életük első brit turnéján és máris Európát utazzák körbe, miközben még csak mostanság dolgoznak bemutatkozó lemezükön, amelyet még idén próbálnak megjelentetni.