Stone Roses: az átmenet mesterei

Úgy divat most a rock and roll, hogy lettek a tiszteletreméltó, megkérdőjelezhetetlen, csoda-hogy-még-él mesterek, akiknek mocskos erényük az egyszerűség. Iggy és Lemmy, hogy a kultusz legfontosabb héroszait említsük.

És lettek az új divatosak, akik a diszkó laza táncát keverték bele a műfajba, és jól énekelhető refrénekkel is segítenek, de azért az elektromos gitár maradt a középpontban. Minden évben jön ilyen is, Kaiser Chiefs, Hives, Franz Ferdinand például.

Az első csoportnak régen volt tétje, most is van ereje, és jól lehet bulizni rá. A másodiknak komoly tétje sose volt, de arra találták ki, hogy bulizannak rá, és közben ereje is legyen. És hogy jön ide a Stone Roses?

Úgy, hogy a 80-as 90-es évek fordulóján, amikor a tánczene és a rock szétválóban voltak, akkor a Stone Roses újra egyesítette őket. És ezáltal ők a híd a fent említett két, aktuálisan érvényes rockváltozat között. A Stone Roses lett az európai megoldás a gitárzene útkeresésére, a grunge pedig az amerikai. És lett megint ugrálható, tömegeknek szóló, erőtől duzzadó rockzene.

A Stone Roses megoldását követte aztán a brit gitárzene, a mai napig erős a hatása, pedig összesen csak két lemezt készítettek. 1996-ban feloszlottak, tavaly decemberben pedig összeálltak.

A Stone Roses megoldása a rock giccsbe forduló válságára az lett, hogy táncos, feszes ritmusra kedves dalok születtek, ami köré fura fátylat vont a torzított gitár. Az elgondolás legradikálisabb előzménye a Jesus and the Mary Chain őrülete, a Stone Roses azonban pont megtalálta a tökéletes arányt a tömegek számára élvezhető, és mégis izgalmas változathoz.

A Stone Roses irányt szabott tehát a brit rocknak, de attól még az átmenet zenekara, mert kísérletezőbb, pszichedelikusabb annál, mint amire követőinek többsége kerekítette a zenét. Lehet az átmenet pillanata örökérvényű? Ez volt a koncert egyik nagy kérdése 2012-ben, az 1996-os feloszlás után. 16 éve, éppen a visszavonulás előtt pár héttel játszottak a Szigeten, és akkor úgy tűnt, hogy eléggé szétesettek ahhoz, hogy a válasz "nem" legyen.

És az érvényességről szóló válasz most sem lett teljesen egyértelmű. A Stone Roses nem akart nagy showműsort, nem keltettek indulatokat vagy katarzist (legfeljebb a koncert végén egy kicsit), de nem is untatták az összegyűlt tömeget.Tét nélküli, ám kellemes nagyszínpados műsor volt.

Ian Brown énekesből már csak a tekintete érdekes, és ez volt a legnagyobb baja az előadásnak. Mintha beleragadt volna az átmeneti kor problémájába: a régi rock hősei őrült szentek, ehhez viszont nagyon visszafogott volt. Az új frontemberek önironikusak, játékosak, de erről sem volt szó péntek este a Szigeten.

Járkált fel-alá, és két csörgődobot rázott, mint a már nehezen mozgó, ám lelkes öreg motoros a vidéki rockdiszkóban. Néha görnyedtnek tűnt. Amikor a kivetítőn közelről látszott a tekintete, akkor lehetett elhinni óla, hogy ő érdekes. És ami a legnagyobb baj, hogy éneke egyáltalán nem volt átütő. Az utolsó néhány számig talán túl halkra is keverték, de egyébként is színtelenül, nehézkesen énekelt.

A showt John Squire gitáros hozta volna, aki a Stone Roses zenéjét a klasszikusabb rock felé forgatta most, úgy szólózott meg díszítgetett, mint aki a 70-es évekből táplálkozik, és nem egy új hangzást keres.

A ritmusszekció viszont - Reni a dobos és Mani a basszusgitáros - olyan alaphangulatot adtak az egészhez, hogy mégis felidézhető volt, hogy mitől lett ez annyira érdekes zenekar. Mintha két dinoszauruszt beküldtek volna a gumiasztalra, úgy kellett Brownnak és Squirenek követnie őket.

Ettől pedig mégiscsak érdekes lett a koncert, a végére kinyílt Brown szája is – vagy feltekerték a mikrofon hangerejét – és ettől elevenné vált a koncert.

A búcsúzásuk jól mutatták a zavart, hogy ez most stadionrockos hagyomány, vagy provokatív élesség-e. Mani belekiabált a mikrofonba magyarul, hogy „baszd meg!”, de aztán megfogták egymás kezét mind a négyen, felemelték karjaikat, és sokáig így maradtak, mint egy kajaknégyes a londoni dobogón.

Ahogy az egész Stone Roses a kommersz és eredeti határvonalainak kevergetéséről szólt, úgy ez a gesztus is mutatta, hogy semmi sincs eldöntve ezen a téren. Pont ettől volt izgalmas fénykorában a zenekar, és pont ezért nehéz értelmezni őket tizenhat évvel a feloszlás után, mert benne ragadtak az útkeresésben. Miközben már rég kiderült, hogy útmutatók voltak.