Nem vagyunk egy átlagos együttes - Wild Beasts-interjú

Koncertje után beszélgettünk az angliai Wild Beasts zenekar dobosával és basszusgitárosával. Tom Fleming és Chris Talbot mesélt egy kicsit arról, mennyire fontos a hangtechnológia fejlődésének követése, milyen nehéz kitörni egy kisvárosból és arról, hogy három lemez után is vannak koncertjeik, amin csak két tucat ember lézeng.

A zenétekben nagy hangsúlyt fektettek a kísérletezésre. Mennyire követitek a modern technológia fejlődését?

Tom Fleming: Hatalmas kockák vagyunk Chrisszel, ezért mindig igyekszünk képben lenni a hardveres hangrögzítőkkel. Nagyon fontos követni az új fejlesztéseket, mert hangtechnológia folyamatosan fejlődik és megfelelő figyelem nélkül az ember pillanatok alatt lemaradhat sokmindenről.

Chris Talbot: Nekem van egy haverom, aki most egy hangrögzítő szoftvert fejleszt, ami szerintem teljesen megváltoztatja majd a hangfelvétel rendszerét.

TF: Alapvetően egy elég klasszikus felállású, tradicionális gitárzenekar vagyunk, ennek ellenére mindig figyeljük mi lesz a következő nagy újítás a hangtechnológiában.

Azért a zenéteket semmiképpen sem nevezném klasszikusnak vagy tradicionálisnak.

TF: Muszáj folyamatosan változnunk, aminek köszönhető szerintem, hogy nem vagyunk egy átlagos együttes. Meghallgatod a lemezeinket egymás után akkor te is érzékeled, hogy mindig a fejlődésre koncentrálunk, és ne csináljuk meg kétszer ugyanazt a dalt vagy lemezt. Persze az évek során mi is jobb zenészek lettünk, mert rengeteget tanultunk a három nagylemezünk elkészítése alatt.

Hogyan követitek az aktuális hangtechnológiai híreket? Értem ezt arra, hogy olvastok-e blogokat, hírportálokat vagy véletlenszerűen, innen-onnan szeditek össze a tudásotokat?

TF: Azt azért be kell valljam, hogy mi sem vagyunk napi szinten felkészültek a témában, de ez többek között annak is köszönhető, hogy nem gyűjtünk össze mindenféle cuccot magunk köré csak azt, amit tényleg használni is tudunk.

CT: Ez az egész fejlődés abban is meglátszik, hogy régebben teljesen meg voltunk győződve arról, hogy nem mi fogjuk a produceri munkát végezni a zenénken, hanem felkérünk erre valami arcot. Most pedig már annyira beleástuk a témába magunkat, hogy egyedül is elboldogulunk.

Akkor elképzelhető később nálatok egy valamivel elektronikusabb hangzás?

TF: Szerintem nem, mert a túl sok gép használata azt az érzetet kelthetné, hogy nem bízunk abban, amit csinálunk.

Ha esetleg mindketten szóló projektbe kezdenétek, hogyan nézne ki a produkció?

TF: Nekünk ez az életünk 10 éve, egyáltalán nem gondolkozik senki ehhez hasonlón. A zenekar a legfontosabb mindannyiunknak. Édesanyám is mindig azt mondja, hogy ne csináljak semmi mást, csak zenéljek a srácokkal, mert ehhez értek a legjobban.

CT: Szerintem valami egészen egyedit alkotunk így együtt, emiatt eszünk ágában sincs saját projektekre helyezni a hangsúlyt.

Kicsit fáradtnak tűntök. Meg tudjátok számolni eddig hány fellépésetek volt a turné során?

TF: Nem, de azt elmondhatom neked, hogy három órát aludtunk a koncert előtt.

Nem unjátok már kicsit egymást a turnék során?

TF: Nagyon régóta ismerjük egymást, szóval igyekszünk minimálisra redukálni a feszültséget egymást között.

CT: Gyerekkori barátok vagyunk Tommal, ha jól emlékszem olyan 15-16 évesen találkoztunk először, szóval ismerjük egymást hátterét és azt, hogy honnan jött, de Haydennel például már óvodában haverok voltunk.

Mikor döntöttetek úgy, hogy ideje együttest alapítani?

TF: Hát, ez egy hosszabb folyamat volt, mert így-úgy mindenki zenélt már mindenkivel korábban, mivel egy viszonylag kicsi városkából származunk, ahol mindenki ismer mindenkit. Emiatt nem is tudom megmondani azt a pillanatot, amikor valaki feldobta az ötletet, hogy zenéljünk együtt.

CT: Mondjuk én meg világ életemben zenész szerettem volna lenni, ami miatt egy héten hat estét átgyakoroltam, hogy minél jobb lehessek.

Mennyire jelent hátrányt Angliában, ha egy zenekar egy kisvárosból jön?

TF: Mindenképpen nehezítő tényező, mert sokkal több idő és energia kell, hogy az emberek egyáltalán észrevegyenek téged. Rengeteg munka és kitartás szükséges ahhoz, hogy valaki egy kisvárosból bárkinek is felkeltse a figyelmét.

Emlékeztek a leges legelső Wild Beasts-koncertetekre?

TF: Csak nagyon halványan, azt hiszem olyan 30 ember volt rajta és két másik zenekar előtt játszottunk. Abból a 30-ból olyan négy ember volt, aki tényleg meg is nézte a fellépésünket.

CT: Az ilyen 20-30 fős bulikon kicsit mindig meglepődünk. Legutóbb például Baltimore-ban jártunk, ahol konkrétan 25-en voltak összesen. Három lemez után, baszod. (nevet)

Hogyan készültök fel az ilyen alkalmakra, amikor kifejezetten kevesen kíváncsiak rátok?

TF: Ugyanúgy, mint a többire. Lehet, hogy kevesen vannak, de ők minket jöttek megnézni, ezért kötelességünk annak a maréknyi embernek is egy élményt varázsolnunk.

CT: Azért elég szar érzés, amikor ilyen kevesen jönnek el, mert egyszerűen cikinek érezzük és elkezdjük magunkban keresni az érdektelenség okát.

TF: Ettől függetlenül minket az is megtisztel, ha csak négy ember jön el egy Wild Beasts-koncertre, a lényeg, hogy minket akar látni és ez kifejezetten jól esik.