Szegény Paddy porban fürdik – The Pogues-koncertbeszámoló

Továbbra sem képes pontosan belépni a saját szerzeményeire, de whiskey helyett már csak ásványvíz figyel színpadi asztalkáján. A patológiai esettanulmányba illő fogazatáról és önpusztító életmódjáról elhíresült Shane MacGowan vezette Pogues első ízben lépett fel Magyarországon teljes, nyolctagú felállásával. Repüljenek a kávébarna sörök, lobogjon az ír trikolor, miközben a világ legfantasztikusabb folk-punk bandája még azt is megmutatja nekünk, miért haszontalan a műfogsor.

A Pogues frontemberével kapcsolatos szigetes múltam viszonylag hosszú időre tekint vissza. 2003-ban, amikor a Popes nevű együttesével lépett fel nálunk másodszor, az utolsó pillanatban érkezett egy meglepő hívás, miszerint Shane MacGowan interjút fog adni a koncert után a Világzenei Nagyszínpad mögötti elkerített részen. A hír teljesen váratlanul és koncert utáni, azaz kicsit illuminált és eufórikus hangulatban ért, és a helyzetet tovább bonyolította, hogy nem tudtam elérni a színpadmestert, így esélyem se volt hivatalosan átverekedni magamat a színpad bevehetetlennek tűnő kerítésein. Mivel ezekre a helyzetekre mindig is kihívásként tekintettem – és éppen egy olyan, némiképp érthetetlen funkciójú, viszont kevésbé őrzött részen tartózkodtam, amit azoknak az embereknek tartottak fenn, akikről úgy tűnt, mintha dolguk lenne arrafelé, bár ehhez semmiféle színpadi belépőt nem tudtak felmutatni –, egy óvatlan pillanatban megkerültem a világzene Maginot-vonalát, és újdonsült osztrák barátaimmal szép lassan átszivárogtunk a színpad alatti állványzat között a backstage-be.

Shane MacGowan éppen egy csapat újságíró kérdéseivel és saját életfunkcióival, illetve a turnémenedzsere által felszeletelt rántott hússal hadakozott, majd szinte leköpte rizzsel – és ha jól rémlik, le is hülyézte – az egyik meglepődött újságírót, miután az elkezdte őt az északír kérdésről faggatni. Az én gerillainterjúm már egy ilyen felfokozott hangulatban kezdődött volna, de a frontember ekkor már csak a táplálkozásra tudott koncentrálni, és gondolatai is teljesen más síkon lebeghettek, mint az én magyar-ír népzenei rokonságot és kvintváltó dallamokat firtató kérdéseim. A helyzetet azonban nem hagytam teljesen veszni hagyni: bár az interjúm dugába dőlt, búcsúzóul megszorítottam Shane vállát, és elmondtam neki, hogy mennyire kedvelem, és milyen sokat jelent a számomra.

Azóta Shane MacGowant már bölcs módon eltiltotta a menedzsmentje attól, hogy interjúkat adjon koncerteken, és a 2001 óta ismét aktív Pogues az utóbbi tíz évben alaposan végigturnézta a világot. Kérdés persze, hogy a frontember szívderítőnek és igazából már viccesnek sem nevezhető látványa, amivel tegnap szembesülhettünk a koncerten, különbözik-e a korábbi helyzettől, ami 1991-ben, egy japán turné yokohamai állomásán végül oda vezetett, hogy az együttes megkérte az énekest, aki addigra a rendkívül kreatív és érzékeny, de a népszerűséggel járó nyomást feldolgozni képtelen fiatalemberből kiszámíthatatlan alkoholistává züllött le, hogy a túlélése érdekében lépjen ki az együttesből.

Pedig most feltehetően kevesebbet iszik, legalábbis az előtte lévő ásványvizes palack erre utalt, így felmerült bennem, hogy az egyik MacGowan-i színpadi védjegy, a bólogató kutyát idéző fejmozgás ezek szerint valójában csak egy egyszerű motorikus funkció, és nem a whiskey műve? Rikoltozni igen, dalokat konferálni és beszélni azonban továbbra is csak érthetetlen módon tud – bár annyi azért még neki is sikerült magyarul az If I Should Fall From Grace With God után, hogy „köszö” –, és ez a beszédképtelenség annak fényében azért elég meglepő, hogy már új fogakkal próbál az ellen védekezni, hogy teljesen szétessen az arca.

A Streams of Whiskeyvel kezdték, és a Pogues világzenére nyitó korszakának emblematikus dalával, a Fiestával fejezték be a huszonegy számos koncertet, és a végére előkerültek Spider Stacy ír sípos és énekes legendás bádogtálcái is, amit cintányérként szokott a fejéhez vágni a megfelelő időpontban – a Pogues korai dobfelszereléséből ugyanis, miután többnyire a zene sem igényelte, hiányoztak a cintányérok.

Komoly szívfájdalmam, hogy a gégerák miatt pár évvel ezelőtt kemoterápián átesett, ezért túlkorosnak tűnő Philip Chevron gitárosnak hangszálproblémái miatt néhány napja teljes némaságot írt elő az orvosa, így a turné szigetes állomásán nem szerepelt a nagy ír éhínség és kivándorlás idejéről szóló, tragikusan megindító Pogues-ballada, a koncerteken általa előadott Thousands Are Sailing. Cserébe Spider Stacy dobált csókokat a porfelhőben úszó „csinos magyaroknak”, majd hallhattuk a mostanában nem nagyon játszott Young Ned of The Hillt is, amit a zenekar veterán mandolinosa, a többieknél egy jó tízessel idősebb Terry Woods énekelt.

A koncert alapvetően nem volt se több, se kevesebb egy élő „best of”-albumnál, amire a Poguestól általában számítani lehet egy fesztiválon, ez sajnos azt is jelenti, hogy a söröket reptető közönségben csak a koncert második felére lett a hangulat annyira izgalmas és kiszámíthatatlan, amennyire a Pogues immár rendszeressé vált karácsonyi brit turnéin az elejétől a végéig lenni szokott, ahol több ezres tömeg kántálja az ember háta mögött a Dirty Old Townt, és előfordul, hogy a mögötted álló skót fickók a vécé előtt kígyózó sor végére küldenek, ha nem tetszik nekik a pofád.